2011. október 31., hétfő

Négylábú családtagok

Pár napja új taggal bővült a családunk. Kleo új kis társat kapott Nelson személyében. Így újra két kutya birtokolja az udvart és bohóckodásban nincs hiány :))

Kleo


Nelson




Sütőtök krémleves

Mi lehet annál szórakoztatóbb, trendibb, no és persze finomabb, mint ha Halloween idején (elnézést, de jobban kedvelem ezt az elnevezést, mint a Halottak Napját) a család apraja-nagyja egy cél érdekében ügyködik? Talán semmi :) A cél: tökfeldolgozás :))
1. apa megvásárolja a gyönyörű, nagy, kerek, élénnarancs színű tököt;
2. művészi vénával megáldott művésztanonc nagylány vicces-haragos tökfej lámpást varázsol belőle;
3. anya ínycsiklandozó krémlevest készít a zamatos zöldséghúsból;
4. kisebbik lány aktívan kiveszi a részét a megpírított tökmag megdézsmálásából.

Kell ennél jobb? Ugye, hogy nem? DE!!!! Miután a leves lehűlt: TEGYÜK BE A HŰTŐSZEKRÉNYBE!!!! Így nem találkozunk vele reggel a konyhapulton, és nem kell kiönteni.
Silly me!!!! :(

Hozzávalók:
sütőtök
sárgarépa
fehérrépa
hagyma
friss rozmaringlevél
durvára őrölt színesbors
őrölt babérlevél
borókabogyó
gyömbér
cukor

olivaolaj
főzőtejszín
alaplé

A zöldségeket aprítjuk, fűszerezzük, olivaolajjal meglocsoljuk, és előmelegített sütőben megsütjük. Közben, kihasználva a sütő melegét, a megmosott tökmagot is megpirítjuk; esti tévézéshez kitűnő ropogtatnivalót kapunk :)
A megsült zöldségeket hagyjuk egy picit hűlni, majd botmixerrel krémesre turmixoljuk. Levesalappal, ami készülhet húsleveskockából is, kívánt sűrűségűre higítjuk, majd főzőtejszínnel krémesítjük. Szükség szerint utánfűszerezzük. Hámozott, pirított tökmaggal tálaljuk.
Jó étvágyat! :)

2011. október 30., vasárnap

Olvassunk valamit

   
Nem tudom, ki hogy van az olvasással, de én nem tudok meglenni nélküle. Olyannyira, hogy egyszerűen értetlenül állok az olyan kijelentések előtt, mikor valaki azt mondja, hogy nem olvas könyveket, mert nincs rá ideje, nincs hozzá kedve, elég neki a munkához szükséges dokumentumokat olvasni nap mint nap, és így tovább. Szerintem ezek igencsak gyenge érvek. Aki nem olvas, hogyan jut elegendő szellemi táplálékhoz? Nem úgy tartják, hogy olvasni KELL ahhoz, hogy fejlődjön a szókincsünk, gyarapodjon a fantáziánk? Nem lehet elegendő a vizuális inger, amit a tévécsatornák és dvd-k, valamint a számítógép, internet kínál. 
     Ahogy mondtam, én nem tudok meglenni olvasás, könyvek nélkül. Olyannyira, hogy halmozom az élvezeteket és egyszerre mindig több könyvet olvasok. Kell egy könnyedebb, kell egy mélyebb, elgondolkodtató alkotás, kell egy kisebb terjedelmű, ami könnyen befér a táskámba, hogy a metrón is tudjak olvasni munkába menet, és hazafelé. Nem mondom, hogy naponta több órát töltök olvasással, mert annyi szabad időm nincs, de mindig szakítok rá legalább negyed órát. Ez olyan dolog, ami ... jár nekem :) Ami nélkül nem lennék teljes.
     Ma két regényt fejeztem be: Tad Williams - Virágok háborúja, illetve Nicholas Sparks - Menedék. Két merőben más stílusú regény.
A Virágok háborúja fantasy, amiben Williams csodálatos tündérvilágot teremt, ám kiderül, hogy semmi és senki nem az, aminek látszik, még akaratán kívül e különös világba csöppent 30 éves, kiégett zenész főhősünk sem, aki röpke időn belül visszasírja eseménytelen, kisstílű földi életét. Ám kiderül, hogy ő a kulcs egy ördögi terv megvalósításához, és rövidesen nincs olyan fura teremtménye a tündérvilágnak, aki ne akarná őt fogságba ejteni és elpusztítani. Fordulatos, kalandos történet párhuzamos világokról, a Jó és Rossz örök harcáról.
A Menedék egy fiatal nő elgondolkodtató, felkavaró története, aki felbukkan egy poros kisvárosban, űzött vadként, riadtan, és próbál új, átmeneti lakhelyén észrevétlenül éldegélni. Azonban felkelti a két kisgyerekét egyedül nevelő özvegy férfi figyelmét, és a nő, kétségei ellenére, kapcsolatot teremt a családdal. A történet kiszámíthatóan, egy ideig szinte lassan csordogál, nem tartogat meglepetéseket, mégis működik. A férj karakterének felbukkanása, bármennyire ellenszenves is ez a bomlott elméjű, szadista ember, szükségszerűen felpörgeti az eseményeket, mígnem elérkezünk a sejthető végkifejletig.
Két merőben más stílus, egyben hasonló mondanivaló, hiszen mindkettőben küzdelem folyik a fennmaradásért. A Virágok harcában két világ léte a tét, a Menedékben egy nő és egy család élete.
    
     Az asztalomra nézve találok még olvasnivalót, nem fogok unatkozni a továbbiakban sem, azt  hiszem :) A hektikusság jegyében itt van Marian Keyes édes-bús-könnyed regénye, Hermann Hesse mély mondanivalójú, elgondolkodtató alkotása, Maggie Stiefvater fantasy történetfolyamának második része és Tasmina Perry árulással, hazugsággal, bűnökkel terhes, felső tízezerről szóló története. Jó nekem! :)

2011. október 23., vasárnap

Adagio

Tegnap tehetségkutatót néztem a tévében. Megmutatom,  én hogyan szeretem az Adagio-t :)


Rakott hal

Saját recept :)

Hozzávalók ízlés szerinti mennyiséghez:

halfilé
füstölt parasztsonka
cukkini
újhagyma
paradicsom
kaliforniai paprika (piros és sárga)
magozott olivabogyó (zöld és fekete)
füstölt mozzarella
reszelt parmezán
friss bazsalikom

bors

Először a ragut készítjük el, mert a hal gyorsan megpuhul, ezért picit segítünk a zöldségeknek összepárolódni. Egyenlő kockákra aprítjuk a zöldségeket, kb. másfél-két centis kockákra, és olivaolajon összepároljuk őket, enyhén sózzuk, borsozzuk. A paradicsomot két részletben teszem hozzá, a felét az elején, hogy egy kis szószt képezzen, a másik felét pedig utoljára, hogy a kockák láthatók legyenek. Nem főzzük puhára a zöldségeket, nem az a cél, hanem picit összemelegítjük, előkészítjük sütésre. Lezárás előtt apróra vágott bazsalikomlevéllel, és felkarikázott zöld, illetve fekete olivabogyóval bolondítjuk az ízeket.

A halszeleteket sózzuk, enyhén borsozzuk, olajjal megkent tepsibe rakjuk. Ráterítjük a ragut,  parmezán sajttal – erőteljes íze miatt – enyhén  megszórjuk, (én a "porított", tésztákhoz használatos, előrecsomagolt változatot szeretem), apró kockákra vágott pirított sonkával bolondítjuk, olivaolajjal picit megfröcsköljük, majd füstölt mozzarella szeletekkel borítjuk. 20-25 perc alatt készre sütjük. Párolt rizzsel tálaljuk.

Jó étvágyat! :))

2011. október 21., péntek

Jackie


“Egy jó kutyának, halála után, a legjobb helye a gazdája szívében van.”

After his death, a good dog's place is in his master's heart.





2011. október 19., szerda

Ember vagy állat?

Nem értem a világot. Ma reggel arról számolt be a hírolvasó, hogyan kínzott hosszú hónapokon át, módszeresen halálra három férfi egy 25 éves lányt. Délután pedig arról, hogyan vert halálra egy fiatal férfi egy hajléktalant és vette el tőle a 60 Ft készpénzét! Párommal csendben ültünk az autóban mindkét hír után. Nem, nem azért, mert már immunisak vagyunk az ilyen történetekre. Nem. Egyszerűen a megdöbbenés nem enged szóhoz jutni.
Egyetlen szó jutott eszembe mindkét eset hallatán: állat! Mert az ilyen nem ember.

Délután állatorvoshoz kellett vinni Jackie kutyánkat, aki több, mint 13 évvel ezelőtt nálunk látta meg a napvilágot. Első lélegzetvételétől a családunk tagja ez az örök kölyök, bohókás, hűséges németjuhász. De most beteg. A kor lerombolta a gerincét, szinte egyik napról a másikra. Tegnap még komótosan ugyan, de szinte szaladt a hosszú lépcsőn. Ma viszont egyáltalán nem tud lábra állni. A hátsó lábai nem bírják már el. Kapott szteroid injekciót. Holnapig várni kell. Ha lábra tud állni és menni rendesen, akkor gyógyszert és vitamint kell adni neki élete végéig. Ha éppen csak állni tud, újabb adag szteroidot kap. Ha nem tud felállni, két út közül választhatunk. Egyik a kétes kimenetelű és nagyon drága gerincműtét. Másik ..... tudjuk jól, mi a másik lehetőség.
Kleo öt éve a családunk tagja és Jackie párja. A betegnek melegben kell lennie, ezért beköltöztettük a garázsba.  Mindkét kutya ugatott és vonyított, ki-ki a maga helyén. Nem volt csend egy percre sem. Mígnem Kleo leköltözhetett a párjához. Azóta csend van. Megnyugodtak. Mert a társuk mellett vannak és érzik a szeretetét.
Egyetlen szó jut eszembe, ahányszor látom, hogyan puszilja meg egymást a két kutyám: emberi!

A mai nap tanulsága: már tudom, hogy soha többé nem fogom az emberi szörnyetegekre azt mondani, hogy állat. Soha!

2011. október 16., vasárnap

Leonhard - Menuett

Egy pici példa a művészeti iskolák munkája gyümölcséből. A felvételen az Általános és Vermessy Péter Művészeti Iskola felső tagozatos tanulóiból álló Gitár Kamara elnevezésű együttes játszik.
Természetesen van személyes érintettsége a videónak: kisebbik lányom (a képernyő jobb oldalán a második zenész) második éve tagja a csapatnak :)

2011. október 15., szombat

A Zene

Sokan definiálták, mi a zene. Pici ízelítő, hogy számomra mit jelent?





Metrókalandok I. - Kortalan évek

     

Illés TaMara - Metrókalandok: Kortalan évek


A nap játékosan csiklandozta meg a nő orrát és belekacsintott a szemébe, amikor kilépett az épületből. Végre, gondolta, és nagyot szippantott a nyáriasan meleg levegőből.
A forgalom a megszokott volt. Autók tülköltek türelmetlenül, gazdáik hajtották őket, hogy minél hamarabb hazaérjenek. Sietett haza ő is, hiszen kislánya izgatottan kérdezte a telefonban: „Anya, ugye, hazaértek? Úgy izgulok! A mi csoportunk lesz az első fellépő!” Megnyugtatta a gyereket, hogy oda fognak érni időben, nem fognak elmulasztani semmit. Megszaporázta lépteit, és besorolt a villamos felé hömpölygő embertömeg rendezetlen sorai közé. De lábai a jól ismert utat választották, függetlenítve magukat az akaratától, és nem álltak meg a zebránál, hanem tovább haladtak a járdán. Végül is, mindegy, azon a pár percen nem múlik semmi, vonta meg a vállát, és újult erővel vágott neki, hogy a sziporkázó napsütésben a metróhoz siessen, miközben fejében lágy melódia kelt életre.
Ez gyorsan ment, gondolta jóleső elégedettséggel, és a fejében ringatózó dallam ütemére lelépett az aluljáró első lépcsőfokára. Az arca megvonaglott a térdébe hasító éles fájdalomtól, de azonnal rendezte vonásait, visszavett a dallam sodrásából és lassabb ütemre váltva lépkedett le a lépcsősoron, miközben fiatal pár szökdécselt el mellette, egymás kezét szorosan tartva. Vágyakozva nézett a fiatalokra, energiájukat csodálva, majd a szeme megakadt egy felfelé haladó, testes, idős nőn, aki a korlátba kapaszkodva minden egyes lépcsőfokon megállt, erősen szuszogva, tekintetét bizakodva szögezve az utolsó fokra. Már nem sok van, súgta az arckifejezése.
A nő újra felgyorsította a fejében szóló dallamot, és hozzáigazította a lépteit, átvágva az aluljárón. Miközben a mozgólépcső vitte le a mélybe, kíváncsian nézte a felfelé igyekvő emberek arcát. Megannyi ismeretlen arc, telve energiával, csüggedéssel, bizakodással, szomorúsággal, örömmel, fájdalommal, boldogsággal. Mennyi ember, mennyi érzés, mégis milyen egyformák vagyunk, gondolta.
Ahogy lelépett a mozgólépcsőről, a táskájában életre kelt a mobiltelefon.
    Anya, én nem akarok menni – fogadta kislánya nyafogó hangja, amikor a fülére szorította a készüléket.
   Hogyhogy nem akarsz menni? – kérdezte, és mivel tudta az oly jól ismert, minden fellépés előtt felbukkanó választ, hozzátette: – Erre készültök fél éve. És betéve tudod az összes darabot. Nem lesz gond.
      De mi van, ha elrontom?
  Akkor elrontod. Mással is megtörtént már. Még a nagy művészekkel is – tette hozzá mosolyogva, ahogy felötlött fejében egy interjú, amiben egy énekes arról mesélt, mit tesz, ha elfelejti a szöveget.
      De én olyan fáradt vagyok! És 20 perc a gitár, utána 30 perc a kis kórus, és utána mi éneklünk sokat! Egész nap gyakoroltunk. Fáradt vagyok! – nyafogott a gyerek.
      Gondolj arra, milyen jó lesz, amikor megmutatjátok, mit tudtok! De most le kell tennem, mert itt a metró. És ne legyél fáradt, végül is csak 11 éves vagy! – tette hozzá, majd rögtön meg is bánta, hiszen a fáradtság nem kor kérdése.
A szerelvény lassított, majd megállt. A kinyíló ajtókon megkönnyebbülve hömpölygött keresztül a tömeg, hogy kiszabadulva a levegőtlen melegségből, továbbrohanjon.
Úgy van, férfiak és ifjak előre, gondolta, miközben rezignáltan vette tudomásul, hogy az emberiségből végleg kiveszni látszik minden udvariasság. Végre ő is belépett a szerelvénybe és megkapaszkodva gyorsan körültekintett. Bár a metrókocsi nem telt meg zsúfolásig, mégis a szokásos kép fogadta: több férfi ült, mint nő, büszkén pöffeszkedve, szétvetett lábakkal, elfoglalva minden ülőhelyet. Ő maga nem akart leülni, sosem szokott, hiszen csak három megállót utazott minden reggel és délután. És különben is, jólesett állni, hiszen a munkája hosszú órákra az íróasztalhoz szögezte nap mint nap. De akkor is elégedetlen volt. Miért nem az idősebbek ülnek? És a nők, a kisgyerekek, az alacsonyak, akik bevásárlószatyrot, iskolatáskát cipelnek, vagy épp lábujjhegyen állva kapaszkodnak a rángatózó szerelvényben.
      Elnézést, szabad lesz?
Hátrafordulva egy alacsony, ősz hajú öregembert pillantott meg, aki a válláig sem ért, így nem érhette el a metró magasan lévő kapaszkodó vasát, ezért az ülés oldalához igyekezett, támaszt keresve.
     Oh, természetesen, elnézést – szólt a nő, némán dorgálva magát, hogy míg azzal volt elfoglalva, ki ül és ki nem, nem nézett körbe, hogy ő maga nem áll-e valaki útjába.
Az öregember szürke öltönybe és fehér ingbe burkolt törékeny alakját nézve újabb hullámban tört rá az elégedetlenség. Hát miért nem pattan fel minimum tíz férfi vagy fiatal nő, és ajánlja fel a helyét az öregúrnak? Lelki szemei előtt megjelent a pocakját óvón ölelő kismama képe, aki a reggeli csúcsban álldogált a metrón, körülötte alvást színlelő vagy telefon gombjait nyomkodó utasokkal. Emberek, pattanjatok már fel, akarta akkor kiabálni, de nem tette. Persze, hogy nem, sosem teszi, ahogy más sem. De nem kell így lennie, határozta el, és megfordulva megkocogtatta a üléssor szélén, széles terpeszben ülő férfi vállát, aki újságjába temetkezett, tudomást sem véve a tőle pár centiméterre imbolygó öregemberről.
      Elnézést, uram! Megtenné, hogy odébb húzódik egy picit, hogy ez az idős úr le tudjon ülni? – kérdezte halkan a férfi felé hajolva, aki felnézett, és szó nélkül arrébb húzódott, majd visszamerült az olvasnivalójába.
      Tessék leülni! – szólalt meg az öregúr és felnézett rá, öreg arcából vidáman csillogtak a szemei. Ajkai fiatalos mosolyra húzódtak, közszemlére téve fogtechnikus által tökéletesre szabott fogsorát.
      Tessék leülni! – mondta a nőnek, aki meglepetten rázta meg a fejét.
     Dehogyis! Én azért szóltam, hogy Önnek adjanak helyet. Eszem ágában sincs leülni. Tessék csak helyet foglalni!
      De engem olyan boldoggá tenne, ha le tetszene ülni – mosolygott újra az öregember, gavallér módjára invitálva a gyengébbik nem képviselőjét az ülés felé.
Ez hihetetlen, gondolta a nő, miközben gyorsan végignézett a jelenetről tudomást sem vevő utastársain. Egy öregember leckét ad a világnak, de senki sem figyel rá az egész metrón?!
      Nem ülök le, köszönöm. Tessék csak! – mosolygott a férfire, aki megrázta a fejét.
   Tetszik tudni, nem akarok én leülni. Éppen táncórára megyek. És nézze csak – mutatta a karóráját, melynek barna szíja tökéletes harmóniában állt barna, szép fényesre tisztított cipőjével –, késésben vagyok! Öt órára kellett volna odaérnem. Már várnak a hölgyek! Csalódottak lesznek, ha sokat kések – tette hozzá cinkos kacsintással, amitől a nő halkan felnevetett.
  Nagyon szerencsések a hölgyek, hogy ilyen táncpartnerük van – bólintott nem titkolt elismeréssel a hangjában.
      Tudja – hajolt közelebb az idős úr, öregségi foltokkal tarkított, jóképű arcából fiatalon csillogó szemekkel –, már 94… 90… Dehogy, még megzavarodok itt a késés miatt! Szóval 89 éves vagyok – tette hozzá büszkén mosolyogva. – Kezét csókolom – köszönt el, majd visszaintve kilépett a metró kinyíló ajtaján, fiatalos jókedvet hagyva maga után.


Álmodtam egy világot ...

Lehet-e ébren álmodni? Aki ébren álmodik, csupán fantáziál? Gyerekes délibábokat kerget, avagy csak megéli önmagában azokat a dolgokat, melyek fontosak számára? Az ébren álmodás menekülés a külvilág hidegségéből a meghitt, melegségbe? Nem hinném.
Aki ébren álmodik, saját világát alakítja, formálja. Alkot. Nem álomvilágot, hanem olyan gondolatokat, melyeket déldelgethet önmagában, de le is írhatja őket.
Aki ébren álmodik, az gazdag. Nem azért álmodik, mert szegényes a világa, hanem azért, hogy még szebbé tegye azt. Kifejezhesse önmagát, megmutathassa a gondolatait. Önmagának. A külvilágnak. Gazdagítja a világot.
Ha nem lennének ébren álmodók, nem lenne megannyi szebbnél szebb, elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb, nagyszerűbbnél nagyszerűbb irodalmi mű, festmény, szobor, zene, film. Az ember alkotásra született. Merjünk alkotni!
Merjünk ébren álmodni!