2014. december 23., kedd

A Csárdáskirálynő


Gyerekkoromban A Csárdáskirálynő volt az a darab, amit talán a legtöbbször láttam a Csókos asszony és A Montmarte- ibolya mellett. De ez csak az én kis világom. A statisztikák szerint a széles nagyvilágban A Csárdáskirálynő az egyik leghíresebb operett, és dalai a legtöbbször játszott operett dalok a planétán.
Az viszont ízlés dolga, hogy kinek melyik darab tetszik a legjobban az összes - nem csak az előbb sorolt három - közül. Tény azonban, hogy a legtöbb ismert dal, mint például a Húzzad csak kivilágos virradatig, a Táncolnék a boldogságtól (avagy Százezernyi angyal zengi), Jaj, cica ..., A lányok, a lányok ..., Az asszony összetör, Te rongyos élet, Hajmási Péter, Hajmási Pál, vagy a gyönyörű duett, az Emlékszel még, A Csárdáskirálynőből való.
Pénteken végre élőben hallottam ezeket a dalokat egy fergeteges előadáson, a Budapesti Operettszínházban.

Miről is szól A Csárdáskirálynő?
A szerelemről, az élet örök mozgatórugójáról. A darab az első világháború idején játszódik, így a háborús légkör átlengi  a történetet nem csak a fronton harcoló katonák hányadtatását bemutató nyitójelenettel, hanem az időnként felbukkanó isonzói hős, Schulteis Arnold tartalékos főhadnagy (Peller Károly) soha el nem mesélt kalandja révén is. És a szívek csatája sem nélkülözi a puskaporos hangulatot.
Egy reménytelennek tűnő szerelem áll a középpontban, amire a bécsi Lippert-Weilersheim-ház fiatal hercege, Edvin (Dolhai Attila) lobban a budapesti Orfeum sanzonettje, Vereczky Szilvia (Fischl Mónika) iránt. Ennek a szerelemnek nem jósol sok jövőt senki, hiszen Edvin szülei mereven elzárkóznak a gondolattól, hogy fiuk ne rangjának megfelelően nősüljön.
Az Orfeum búcsúztatóra készül. Szilviát búcsúztatják, aki New York-ba indul, ahová több előadásra szóló szerződést kapott. Nem a becsvágy hajtja, hanem így akar eltávolodni Edvintől, és keménységet színlelve így akarja rábírni, hogy a herceg hazamenjen Bécsbe, és végre kibéküljön a szüleivel. A férfi azonban ellenez mindenféle utazást: ő nem akar Bécsbe menni, és hallani sem akar arról, hogy Szilvia Amerikába hajózzon. Edvin barátja, a fiatal, csélcsap gróf, Bóni (Kerényi Miklós Máté), aki a maga módján szintén Szilvia bűvkörében táncol , úgy dönt, hogy elkíséri a nőt az úton.
Ebbe a helyzetbe toppan be Rohnsdorf ezredes (Dézsy Szabó Gábor), és behívót ad át Edvinnek. A herceg minden idegszálával tiltakozik a parancs ellen, és arra gyanakszik, hogy a szülei állnak a háttérben, hogy így szakítsák el Szilviától. Bóni gróf sem érti a helyzetet, de meginogni látszik, mikor az ezredestől megtudja, hogy Edvinnek jegyese van gyerekkori pajtása, Stázi kontesz (Dancs Annamari) személyében, és hogy Szilvia New York-i fellépéseit Edvin szülei fizetik.
A szerelmes herceg merész lépésre szánja el magát: jegyzőt hívat, és az Orfeumban kötelezvényt ír alá, amiben vállalja, hogy nyolc héten belül elveszi feleségül Szilviát. Mindenki boldog, az Orfeum személyzete és közönsége is, hiszen Szilvia így nem utazik Amerikába. Ám Edvin távozása után Bóni révén röpke időn belül kiderül, hogy a hercegnek jegyese van Bécsben. Szilvia elárulva érzi magát, úgy gondolja, hogy Edvin csak a hatalmát akarta fitogtatni előtte, és arra ment ki a játék, hogy az ő akarata győzzön. A nő úgy dönt, hogy mégis elhajózik Amerikába, Bónival az oldalán.

A szerelemért és e furcsa betegségben szenvedők boldogságáért érdemes szövetkezni, hiszen erre valók a jó barátok. Így teszi ezt a hóbortos Bóni gróf, az Orfeum főpincére, Miska és ikertestvére, Alfonz (Faragó András), aki Edvin szüleinek főkomornyikja Bécsben, és Feri bácsi (Szolnoki Tibor), az Orfeum törzstagja, aki átérzi a herceg helyzetét. Történt ugyanis, hogy fiatal korában ő maga is szerelembe esett egy sanzonettel, Vörös Hildával, és nemesember létére el akarta venni feleségül, de a nő mást választott.
A szövetségesek álházasságot kreálnak, amit a meggyűrűzéstől irtózó Bóni kénytelen elszenvedni Szilvia oldalán, hiába érvel szegény gróf, hogy már csak azért sem működhetne ez a házasság, mert ő alacsonyabb a nőnél! De aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni, a "házaspárnak" pedig Bécsbe kell utazni, hiszen meghívójuk van a Lippert-Weilersheim-ház báljára, ahol végre be akarják jelenteni Edvin és Stázi házasságkötésének időpontját. A herceg azonban folyton húzza az időt, és minden adandó alkalommal táviratot küld Szilviának, de az sosem talál célba, így csak saját üzenetei érkeznek vissza. Már-már feladja a reményt és meghajolni készül a szülői akarat előtt, mikor betoppan Bóni és újdonsült felesége. Edvint megrázza a hír, de mi ez ahhoz képest, ahogy ő megrázza Bónit? Bond-ék James nevű fia is elirigyelné a rázási technikát kedvenc martinija mellé. Bóni szívesen menekülne nem csak a helyzetből, hanem akár Bécsből is, ehelyett azonban csapdába kerül. A csapda neve: Stázi. A lány épp azt mesélte Edvinnek, hogy ha egy olyan férfival találkozik, akiért odavan, akkor csuklani szokott. Fura módon jegyese, a herceg esetében nem jelentkezik nála ez a tünet, de ígéretet tesz rá, hogy ha a férfi feleségül veszi, akkor éjjel-nappal csuklani fog. Ám a csuklási roham hamarabb rátör. Okozója Bóni.
Edvin szülei, Anhilte (Kállay Bori) és Leopold Maria (Jantyik Csaba) kissé gyanakvóak a szeretett Bóni feleségével szemben, főleg, mikor kiderül, hogy a nő feltűnően hasonlít Vereczky Szilviára, akitől - tudta nélkül - nem csekély számú és értékű New York-i fellépés árán sikerült megszabadulniuk. Anhilte, aki szeret hallgatózni, pezsgőzni és mulatni, hallani sem akar holmi sanzonettről. Férjével sürgetik fiuk és Stázi házasságkötési időpontjának bejelentését. Ámde a fiatalok - Edvin, Szilvia, Bóni és Stázi - addig keverik a lapokat a háttérben, míg Edvin a bejelentés helyett színt vall, és arra kéri Bónit, váljon el a feleségétől, mert szerelmes a nőbe és el akarja venni. Ám hiába, mert a boldog vég még várat magára, hiszen ismét kommunikációs hiba támad: Szilvia nehezményezi, hogy Edvin azzal állt a szülei elé, hogy Kaucsiánó Bonifác gróf elvált feleségét akarja elvenni, nem azzal, hogy Vereczky Szilvia sanzonettet. Önérzetében sértetten faképnél hagyja az úri társaságot, és nyomában Bónival, Edvinnel, Alfonzzal és Leopold Mariaval, meg sem áll a hotelig, ahonnan Feri bácsi  mozgatja a szálakat.

Mire Edvin utoléri a szökevényeket, Szilvia, Feri bácsi és Bóni nyakára hág pár üveg pezsgőnek. Csak Bóni van talpon, aki részegségében törleszt egy kicsit a rázogatásból, és beolvas barátjának azért, hogy az összevissza házasodik és jegyzi el magát az ő rovására, hiszen Szilvia most az ő, Bóni felesége akar lenni, Stázi viszont, akit Bóni szeret, Edvin menyasszonya!
Mielőtt az összerázott és összezavarodott herceg kettőt nyikkanhatna, betoppan az apja. Edvin a portáspult mögé bújva hallgathatja végig, ahogy az idős hercegtől Bóni megkéri Stázi kezét. A lány telefonon keresztül igent mond a lánykérésre, de azzal a kikötéssel, hogy csak akkor megy hozzá a grófhoz, ha Edvin és Szilvia is egybekelnek. Edvin ezután kihallgathatja Feri bácsi és az apja beszélgetését, miszerint Feri bácsi szerelmes volt egy sanzonettbe, Vörös Hildába, aki azonban egy másik nemesemberhez ment férjhez, és miután megözvegyült, elvette egy herceg, bizonyos  Lippert-Weilersheim. Edvin lelkiállapotán anyja megérkezése és múltjával való szembesítése sem sokat segít, így a pult mögött lapultában először egy pohár pezsgőt csen el, majd az egész üveget. Családi vonásnak tűnik, miként szegény Bóni rázogatása is, amit Edvin - bizonyítottan - az apjától örökölt. Az idős herceg, Leopold Maria kénytelen tudomásul venni, hogy Anhilte azért iszik annyi pezsgőt, mert Hildaként is az volt a kedvence. És már a fiát is megérti, amiért egy sanzonettet szeret, hiszen ezek szerint már az anyatejjel szívta magába az Orfeumot.
Edvin a pezsgőtől és a hallgatózás mellékhatásaitól erősen megroggyanva bújik elő a pult mögül. Szemlátomást letaglózta a hír, hogy az anyja nem más, mint egy volt sanzonett. A letaglózásnak Bóni sem örül, de összekanalazza a karjába ájuló herceget, hiszen gyengeségre nincs idő, az új tények ismeretében  ki kell békíteni Szilviát. Bóni a fejfájós, jégért kutató Szilvia jelenlétében ismét telefonos segítséget kér, és beszélgetést mímel az éppen képzeletbeli öngyilkosságra készülő Edvinnel. A nő, nem sejtve, hogy a herceg az ajtó mögött áll, felül a ravasz tréfának. Mire a telefonbeszélgetésnek Bóni tolmácsolásával vége szakad, Edvin is előkerül, és bekövetkezhet a boldog vég. Végül is akár egy hercegi családban is elférhet két sanzonett, avagy csárdáskirálynő.

Ilyen egyszerű lenne?
Igen, és mégsem. Amíg eljutottunk a happy end-ig, a színészek fergeteges előadást produkáltak, amit sok-sok vastaps kísért végig. Amikor felcsendültek a jól ismert dalok, bár némelyik kissé új szöveggel (vagyis az eredetivel), az ember rácsodálkozott a színház és a zene erejére. A felhőtlen szórakozás és a felhőtlen szórakoztatás örömére. A Csárdáskirálynő visszakapta régi báját, az arisztokraták maximum kedvesen, szeretni valóan lükének, nem pedig debilnek hatnak. Pénteken nyoma sem volt ez utóbbi jelenségnek, csak jókedvű, tehetséges színészeknek, akik nagyokat énekeltek, táncoltak, mulattattak. Mi, nézők pedig mulattunk.

A nap hőse, aki ellopta a show-t, számomra egyértelműen Kerényi Miklós Máté. Az energiája fékezhetetlen volt, és szerencsére nem is akarta megfékezni senki a darab leghálásabb szerepében. Dancs Annamarival kedves, hóbortos párt alkottak, összeszokottan, aranyosan játszottak, vérpezsdítően táncoltak. Máté egy-két akciója a Lili bárónőben tapasztaltakhoz hasonlóan most sem hagyta hidegen Dolhai Attilát, aki nem tudta elrejteni jókedvű vigyorát. Jól kiegészítik egymást, jó együtt látni őket a színpadon.
Dolhai Attila Edvinje szerethető, esendő herceg volt, aki ellenállva szülei akaratának, kisebb-nagyobb bakikat elkövetve, némi külső segítséggel kitartott Szilvia mellett, és végül el is nyerte a kezét. Szép hangjának egyedi színe van, és fel lehet ismerni akár csukott szemmel is, és nem csak az ember füléhez, hanem a lelkéhez is szól, még akkor is, ha egyszer-egyszer enyhén megbicsaklott a picit még új terepen. De nem csak a torkával énekel, hanem a szívével is, és játékából átjön az a herceg, akinek a bőrét hét órától tízig magára öltötte. Mint a többi bonviván-szerepénél is.
Fischl Mónikával jó párost alkottak, szépen szólt együtt a hangjuk, érezni közöttük, hogy nem egyetlen közös előadáson vannak túl. Mónika szép primadonna, szépséges hanggal, bár az első felvonásban számomra picit erőtlennek hatott néha, de ez nem von le semmit a pozitív összhatásból.
Kállay Bori elbűvölő, gyönyörű díva, az energiája, a pajkossága, érett, szépséges hangja csodálatraméltó. Talán a bajai Elisabeth kapcsán ugyanezeket írtam le róla.
Szolnoki Tibor, Faragó András, Jantyik Csaba és Peller Károly szerepe inkább dramaturgiailag jelentős, sajnos nagyon sok lehetőségük nincs a kibontakozásra, de szeretni valók egytől egyig, és öröm látni-hallani őket.

Most sem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül a zenészek teljesítménye mellett, akik Balassa Krisztián irányításával keltették életre Kálmán Imre nagyszerű zenéjét. A táncosok és a kórus, és nem utolsó sorban a rendezés szintén dicséretet érdemel.

Pár dal A Csárdáskirálynőből, nem feltétlenül a bejegyzésben név szerint említett színészektől, és egy hosszabb videó:











2014. december 14., vasárnap

Itt a Karácsony, de hol vannak a díszek?! Advent 3. vasárnapja és (Dolhai) karácsonyi (tipp)mix



Itt van a nyakunkon a Karácsony. Olyannyira, hogy mikor tegnap munka után (köszönet a cserebere napok miatti szombati munkalehetőségért, de ígérem, hogy december 24-én is elrebegem .... hogy miért is nem lehet kiadni csere nélkül szabadnapnak a Szentestét?) .... szóval, mikor munka után beugrottam az egyik útba eső bevásárlóközpontba egy célzott és gyors ajándékbeszerzésre, valahogy nem tudott meghatni az ünnepi forgatag. Mondhatni úgy lapítottam, mint nyúl a bokorban. Zavart a hangoskodás, a tolakodás, és úgy éreztem, mintha a felém közeledő, hömpölygő embertömeg magába akarna olvasztani. Köszöntem, de nem kértem, bár meleg volt, nem kívántam olvadni. Inkább gyorsan felmarkoltam, amit kerestem, fizettem és távoztam. 
Pedig én imádom a nyüzsgést, a pezsgést, szeretem gyerek módjára, bamba vigyorral bámulni a kirakatokat, a fényeket, a sok-sok szépet. Most valahogy nem ment. Sok minden kavarog a fejemben, a lelkemben, a szívemben. Félek és féltek .... nagyon. Mikor az ember családjában a mindennapokat átszövi az elkerülhetetlentől való rettegés, a lassú elengedés csaknem másfél éve tartó agóniája, akkor nagyon nehéz ráhangolódni az ünneplésre. Már tavaly is nagyon keserédes volt, és nem a boldogság vagy a meghatottság könnyeit morzsolgattuk el lopva, hanem hálát adtunk azért, hogy Ő még velünk lehet. Talán akkor nem mertük elhinni, hogy lesz még egy Karácsonyunk Vele. Tíz nap van még Szentestéig, és Ő még itt van velünk. És ezért boldog vagyok, de a boldogságom nagyon törékeny, mert ez a boldogság rettegő ...

Nem tudtam ráhangolódni az ajándékvásárlásra. Nem tudtam vagy nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon az ünnepi forgatag. A hat napos munkahét sem segített, főleg úgy nem, hogy kitehettük volna a táblát minden iroda ajtajára, a szarkazmus jegyében: "Nyugi, ez nem a bolondok háza, mi így szeretünk dolgozni: számunkra nincs teljesíthetetlen határidő vagy feladat!" És mikor az ember hirtelen rádöbben, hogy ebben az őrületben még a nyakába szakad az osztály vezetésének a feladata is a főnök távollétében, akkor robotpilótára kapcsol, és azt teszi, amit lehet ebben a helyzetben: túlél. 

Jelzem, siker van, túléltem! Olyannyira, hogy ma végre megszületett az elhatározás: díszítünk! Na nem karácsonyfát, hanem a lakást. 
Mi ilyenkor a teendő? A férjet megkérni szépen, hogy ugyan, menjen már fel a padlásra. Na, nem azért, mert nem kívánjuk a látványát, hanem hogy hozza le a díszelemeket. A férj nem kéreti magát, nekiindul, majd kisvártatva közli, hogy hozná, de nincs mit. Eltűntek a díszek! Nomármosthogylehetez?! Nézd jobban, megy a jó tanács, mire a dísz nem, csak egy morcos férj jön le a padlásról, felajánlva, hogy másszak fel én, ha én jobban nézek. Viszonozom az ajánlást, ne csak nézz, hanem láss is! Mert hogy ő volt, aki felvitte a szépen bedobozolt díszeket, égősorokat, girlandokat a padlásra, ő pakolta fel őket, hozza is le mindet szépen. Férj morgásra vált, elmormolja az orra alatt, hogy "Na, kezdődik már". Visszakérdezek, hogy ugyan mi kezdődik? Hát a Karácsony, jön a mérges válasz. Békítőleg rákérdezek, hogy ugye nem akarja azt mondani, hogy a boldogságos szeretet ünnepén fog morogni? Belátja, amit kell, befogja, amit kell, és visszavonul keresni. És láss csodát! Előkerülnek a dobozok! 

Vagyis Halleluja van! Van? Naná, hogy van! 



És útjára indul a gyönyör ... helyett a gyönyörű, karácsonyi feeling elérését célzó díszítés. Amiben végül egyedül maradok, mert a kisebb csemete kóruspróbára indul, hiszen holnap a Bazilikában fognak énekelni. Párom és a nagyobb csemete elindul anyósékhoz, mert a csemete soron következő portfóliójához családtagokat kell fotózni, majd photoshoppal átvarázsolni őket. Így jár az ember, ha művészpalántákat nevelget: ott találja magát egyedül a díszíteni való kellős közepén, a családtagjai pedig megvonják a vállukat, és csak ennyit mondanak: Elnézést kérek! 

Van ilyen? Persze, hogy van! (Bár én inkább így hallom: Elnézészt kérek! Még mondják, hogy a férfiak nem szoktak aranyosak lenni ...)



Mit csinál az ember lánya dolga végeztével? Készít egy csésze Trüffel teát (köszönet a csodáért a Darlington teaboltnak), szigorúan két kortynyi tejjel, és átadja magát a jól megérdemelt pihenésnek. 










2014. december 12., péntek

Gian Lorenzo Bernini


Gian Lorenzo Bernini az egyik vezető szobrász volt a 17. században. Rómában dolgozott, és véleményem szerint minden idők egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb művésze. A mai napig lélegzetelállítóak a művei és az a tehetség, amivel a márványt gyönyörűséges szobrokká faragta.

***

Gian Lorenzo BERNINI was the leading sculptor of the 17th century. He worked in Rome, and I think he's been one of the greatest if not the greatest artist of all time. His works, talent and skill in forming a beautiful sculpture from marble is still breathtaking. 

















Magyar csoda - HAVASI - Hungarian prodigy









2014. november 30., vasárnap

Boldog adventi időszakot! - Happy season of Advent!


A karácsonyi készülődés időszaka is eljött. Készüljünk a Karácsonyra, tegyük szépségessé, de figyeljünk arra, hogy egymás meghallgatása, megértése, a SZERETET az év minden napjában velünk legyen!

***

This is the time of the preparation for Chirstmas. During this season it is necessary to take care of some very important things. Listening to each other, understand each other, and do not forget: let the LOVE be with us every day of the year!



2014. november 29., szombat

Star Wars VII.


Olvasás tekintetében mindig is mindenevő voltam, a szellemi táplálkozást pedig meglehetősen korán kezdtem. Három évvel idősebb nővérem tudna mesélni arról, milyen az, amikor a húga ott nyomul mellette, amikor ő leckét ír, és minden ellenkezése dacára nem tágít mellőle, ő is feladatokat kér Anyutól, hogy végül együtt tanulják meg az írás-számolás-olvasás művészetét. 

Köszönhetően szorgalmamnak és korai érdeklődésemnek (ami talán abból fakadt, hogy nem vettek fel óvodába helyszűke miatt, és azért, mert anyu itthon dolgozott), úgy vezettem le a kreatív energiáimat, hogy faltam a betűket és a számokat. Ennek okán az iskola első osztályát végigunatkoztam, mert új dolgot nem tanítottak, maximum azt tudtam meg, hogy az önállóan megszerzett tudásomra hogyan kellett volna igazából szert tennem.

Alsó tagozatba jártam, amikor nagypapámnál, aki szerette a sci-fit, találkoztam egy történet két kötetével. Az írók csodás világot teremtettek, és teljesen elvarázsoltak. Mivel a hagyományos mesékből már kinőttem, nagy lendülettel vetettem rá magam az újonnan szerzett kincsekre. 

Hogy mi volt a  két kötet?




A George Lucas által teremtett világ elvarázsolt, de nem azért, mintha a médiából már akkor folyt volna a reklámhadjárat. Hiszen abban az időben a médiának még nem volt ennyi ága, tömegeket mozgató hatalma pedig még kevésbé. Nem olvashattam külön háttértörténeteket az íróról, a könyvek születéséről, és akkortájt nem találkoztam még a filmekkel sem. 
De a könyvekkel való találkozás után nem olyan sokkal kezdett kitárulni a világ, és láttam mindkét sztori filmváltozatát. Majd jött a harmadik rész, A Jedi visszatér, majd a Star Wars-világ többi, hivatalos folytatása. És - már felnőtt koromban - megjelent az előtörténet trilógiája is könyvben és filmen. Ennyi olvasni- és látnivaló, a hosszú évek, és az online világ beköszönte után sikerült elég jól megismerem a Lucas által teremtett birodalmat. És, bár a kezdeti lelkesedés már messze van, még mindig szeretem.

És hogy miért is született ez a bejegyzés? Azért, mert  2015. decemberében a mozikba kerül a következő Star Wars film. Érdeklődéssel várom!






2014. november 23., vasárnap

Főcímdal, ami mindig lemarad ...


Én értem, hogy kereskedelmi csatorna ... azt is, hogy ezért tele kell pakolni a filmeket reklámmal. Azt már kevésbé, hogyan vághatnak be reklámot egy szó kellős közepén? Nyilván felosztják a műsort, és pl. a 10. percben kell jönnie az első blokknak, de fel nem foghatom, hogy miért nem lehet legalább a mondat végét megvárni? 
Csoda, ha nem nézek tévében filmet? Ha pedig mégis kelepcébe esek, gyorsan rájövök, miért hanyagolom a témát. 
Lényeg a lényeg, hogy a sok reklám miatt például kimaradnak a film végén a stáblista alatt futó dalok. Pedig-pedig ... 

Íme, két, bizton mindig lemaradó kedvenc filmes dalom:

Trója - Remember:


Polár expressz - Believe:








2014. november 19., szerda

A Bajadér (operett) - Budapesti Operettszínház


Idén, szeptember 21-én láttuk először A Bajadér című operettet, amiről a tartalmát tekintve is született bejegyzés korábban Turbános isten és társai, avagy Bajadér újratöltve (operett) / Budapesti Operettszínház címmel. Mivel azonban a jó dolgokat szívesen éli meg újra az ember, miért ne ismételhetné meg? A szeptemberi előadás csodálatos volt, ezért mi nagyon szívesen újráztunk. Magam részéről külön jó indok volt, hogy szülinapom volt november 16-án, ha egyáltalán kell indok arra, hogy az ember miért megy színházba, esetleg egy korábban már látott darabra. 

A vasárnap estére mondhatni most is színházzal hangolt a család, miként első alkalommal. Még élénken élt bennünk a Lili bárónő csütörtöki, fergeteges és vicces előadása (korábbi bejegyzés: Lili bárónő (operettfantázia) - Budapesti Operettszínház ), ami néhány kivételtől eltekintve merőben különbözik A Bajadértól. Példának okáért a szerzőben; a helyszínben, hiszen a Raktárszínház után most a nagyszínpad várt minket - a Lilitől eltérően – sok-sok szereplővel és nagyzenekarral.
A mi kis küldöttségünk is változott, hiszen önszántából távol maradó férjemet - aki szerint az eddig általa látott előadások "tényleg nagyon jók, de nekem egyszer elég, viszont ha új darabra megyünk, ott a helyem" - felváltotta unokahúgom, a földszintet pedig a sors szeszélye folytán páholyra cseréltük, no meg VIP teremre, ahol a szünetben finom szendvicseket és bonbont ehettünk, üdítőt, pezsgőt ihattunk.

Volt viszont, ami nem változott a Lili bárónőhöz képest: a primadonna és a bonviván, vagyis Lukács Anita és Dolhai Attila személye. Jantyik Csabát és Peller Károlyt is újra láttuk, nagy örömünkre, mint darabbéli színházigazgatót, illetve írót.

Hogy miért érdemes megnézni egy előadást, illetve egy színészt akár ugyanabban a darabban is, többször?
Először is nyilvánvalóan azért, mert tetszik az embernek, amit lát, és szép élményt kap. Nem véletlen, hogy pl. az Amerikai komédiát is kétszer láttuk, bár azt hiszem, e darab esetében nem a szép, hanem a felejthetetlenül vicces élmény a helyes kifejezés. Aki látta a darabot, az tudja, miről beszélek, aki nem, annak csak ajánlani tudom (korábbi bejegyzés: Amerikai komédia - szvingjáték / Budapesti Operettszínház)!
Másodsorban, szerintem nincs két egyforma előadás, még akkor sem, ha esetleg ugyanazt a szereposztást fogja ki az ember, hiánytalanul. A színészek is, akárcsak a nézők, befolyásoltak sok tényezőtől, így, miként mi is, ők is felkelhetnek reggel bal lábbal. Nyilván ők is érzik úgy, hogy aznap nem sikerül semmi, fáj egy kicsit itt, szúr egy kicsit ott, de akkor is menni és dolgozni kell. Esetleg pont ellenkezőleg, úgy ébrednek, hogy övék a világ, és az univerzum összes őrültje sem tudja őket kihozni aznap a béketűrésből és jókedvből, amivel felkeltek.
Akárhogy is van, a színész is csak ember, ugyanakkor profi művész is, aki a rosszat valószínűleg igyekszik az öltözőben hagyni, ne nyomja rá a bélyegét az előadásra, de a jót, a vidámságot, ha beleillik a darabba, akkor beviszi a színpadra, a nézők legnagyobb szerencséjére! Szerintem mindenki volt már úgy, hogy a színházból kilépve megjegyezte, hogy XY-nak ma nagyon jó kedve volt, vagy pont ellenkezőleg, XY most picit komolyabbnak tűnt.
Harmadsorban pedig azért érdemes az újranézés, mert Kálmán Imre zenéje csodálatos, a zenekar és vezetőjük szintén, a táncosok és a kórus pedig szépséges keretbe foglalja a kibontakozó történetet.

Ezen az estén szerencsére nem láttam senkin, hogy ne játszott volna nagy kedvvel . Az Odette Darimonde-t alakító Lukács Anita fáradhatatlannak tűnt, aki a 15 órai előadás után az estin is tündökölt. A hangja csodálatosan szólt. Gyönyörű hangú és szép díva volt, játékos, de odaadó szerelmes asszony, aki csatába száll az indiai herceg szerelméért, de saját maga függetlenségéért is, és, bár a csatát megnyeri, a háborút elveszíteni látszik.

Dolhai Attila most sem okozott csalódást az  indiai herceg, Radjami szerepében. Van egy adag elfogultsági faktor esetemben az irányába, ezt kár lenne tagadni, másrészről viszont miért is okozna csalódást? A kiállása megfelelően arisztokratikus, férfias, a játéka hol könnyed, hol fajsúlyosabb, jelenettől függően. A hangja pedig gyönyörűen szól, bár, mint tudjuk, (még csak) egy hosszú távú tanulási folyamat elején jár, hogy elérje a magabiztos opera-éneklés szintjét. Aki majd' másfél évtizedig először csak musicalt, majd musicalt és operettet énekelt a színházban, és mellette, egyéb koncerteken, fellépéseken, lemezeken pop-ot és akár rock-ot is, az a lehető legjobbat tette a nézők kiszolgálása tekintetében, de hallottuk tőle, és ezzel szerintem nem lehet vitába szállni, hogy a legrosszabbat tette saját hangjával. De az út most adott, a fejlődés pedig nyilvánvaló, hallható, sőt, látható. Legmélyebb elismeréssel és tisztelettel csak annyit tudok mondani, hogy Hajrá, Művész Úr, hajrá, Attila!

A két főhős egymásra találásához asszisztáló, és a maguk részéről is szerelembe eső két szubrett-táncos komikus párt ezúttal Dancs Annamari-Szabó Dávid, illetve Kékkovács Mara-Peller Károly játszották. Nagy kedvvel, aranyosan, vidáman, profin. Főleg a táncos jelenetek azok, amik elbűvölik minden alkalommal a nézőket, és fel is szoktam tenni a kérdést magamban olykor-olykor (mindig), hogy vajon néha az artista-képzőbe is elküldik őket egy-két figurát megtanulni, vagy megmaradnak a színházon belül? Elképesztő elánnal vetik bele magukat az akrobatikus jelenetekbe, és közben fülig ér a szájuk, és persze az éneklés is megy. Le a kalappal előttük!

És ha már kalap .... Ezen az estén meggyűlt a baj egy-két ruhadarabbal.
Ezúton kívánom felszólítani a harisnyanadrágokat: ne gondolják úgy, hogy öntudatra kell ébredniük, és ad hoc jelleggel, a gravitáció segédletével a távozás mezeje felé kell lépdelniük, vagyis csúszniuk, főleg azt követően, hogy egy leejtett táskáért gazdájuk nagyvonalúan, ám meggondolatlanul, lehajol. Mert az ember lánya nem szeret feszes vigyázz állásban leledzeni a színház előtt, bízva a jó szerencsében, hogy az átkozott ruhadarab kitart a bebocsáttatásig. Nő még nem akart ennyire bemenni a színházba, bizton állítom ...
A turbánok sem viselkedtek éppen úgy, ahogy gazdájuk elvárta tőlük, bár, belátom, hogy a hálószobában talán nincs is rájuk olyan nagy szükség. Zokni sem volt, turbán sem kell, és ha már lehullott a színpadon hempergés közben, akkor maradjon csak ott, illetve az ágyon, ahová végül Hercegünk egy elegáns mozdulattal feldobta.
A sálak se érezzék úgy, hogy mindenáron fenn kell akadniuk a primadonna haján, viseljék csak jó sorsukat, és legyenek simulékonyabbak, kezesebbek.

Hogy rátalált-e a boldogságra végül a herceg és a primadonna? Új párra lelt-e a szubrett és az író, illetve a hírlapi tudósító és a herceg egyik szolgálója? Aki kíváncsi rá, vegyen jegyet a Budapesti Operettszínházba ... vagy (addig is) olvasson a sorok között. Egy biztos, nekünk tetszett az előadás, és egészen biztosan annak az úriembernek is, aki aranyosan megjegyezte szünetben: "Jó hangja van nagyon a fiúnak, de a lánynak is". Hogy ő pontosan kikre gondolt, nem tudom, de egy biztos, mindenki jó volt.

Ízelítőként egy korábbi, a 2009-es bemutatóhoz készült werkfilm (remélem, a feltöltőnek nem gond a közlés):










2014. november 16., vasárnap

Lili bárónő (operettfantázia) - Budapesti Operettszínház


Vegyünk egy "szituációt". Helyezzünk bele egy romos, elárverezés útján éppen gazdát cserélt kastélyt. A kastélyt és a birtokot megöröklő, de azon a rajta lévő adósság miatt kényszerűségből túladó, színpadi íróként sikeres, nincstelen grófot. Egy gazdag, a birtokot megvásárló, festékárusból lett bárót és a lányát, aki színésznő akar lenni. A lány (nem) kissé bogaras, hozományvadász vőlegény-jelöltjét. Bonyolítsuk meg az író darabjában főszerepet játszó színésznővel - akit "színházi szerelem" fűz a férfihoz -, egy dörzsölt, saját zsebre dolgozó tiszttartóval, és a nincstelen gróf két vénkisasszony rokonával. Fűszerezzük meg Illésháza népével. Ha eddig még tiszta a szituáció, akkor csavarjunk rajta egy kicsit!

Malomszegi báró a birtok megvásárlása után férjhez akarja adni a lányát. E célból kiszemeli az önjelölt vőlegény, Frédi helyett a kastély újdonsült lakói előtt ismeretlen, fiatal Illésházy László grófot, hiszen a nemesi ranglétrán legkönnyebben egy ilyen házassággal lehet lépni egy fokot. Ezért megbízza az intézőt, hogy kerítse elő a leendő vőt.  
A gróf újabb színpadi darab lehetőségét véli felfedezni a birtok új lakói beköltözésében, "érdekli a szituáció", így, midőn a szép bárókisasszony, Lili, és az apja komornyiknak nézi őt, nem sokat hezitál, és beáll szolgálónak. És indul a szívek harca.

Lilinek megtetszik  a komornyik ...

Lászlónak a bárókisasszony ...

Frédinek a szomszéd birtokon nyaraló színésznő, Clarisse, aki kiszabadítja őt a jobb sorsra érdemes ló alól, és aki az érvényesülésért szinte mindenre képes, így akár Frédit is elfogadja, ha az írónak, akiről most tudja meg, hogy gróf, már nem kell. 

A két vén grófkisasszonynak, Agatha-nak és Krisztinának - akik lekésik a több éve buzgón haldokló, és a várakozással ellentétben végül mégis csak elhalálozó öreg gróf temetését - ellenben semmi sem tetszik. Legfőképp az nem, hogy az ő ősi jussuk (és még véletlenül sem a fiatal grófé, akinek anyját kitagadták, mert színésznő lett) a báró kezébe került, így perelni akarnak. Mikor Becsey, a tiszttartó a fülükbe ülteti a bogarat, hogy az őket vendégül látó báró mennyire örül a jelenlétüknek, sőt, tán szemet vetett egyikükre, a két vénkisasszony kivetkőzik magából és gyászruhájából, és a báróért beszáll a szerelmi csiki-csukiba. 

Ha összeállt a történet, helyezd el ezt a jókedvű, olykor táncra perdülő, időnként dalra fakadó, kicsattanó energiájával akár a legnagyobb teret is tovább feszítő, kilenc fős társaságot a Budapesti Operettszínház parányi Raktárszínházában! Az eredmény két és fél óra felhőtlen szórakozás. 

Mikor Huszka Jenő Lili bárónő című operettje összetalálkozik a tehetséggel, az elhivatottsággal, az adni akarás és a játék örömével, akkor mindenki jól jár. A közönség mindenképpen, mert olyan energiát kap a színészektől, ami lendít egy nagyot a mindennapi taposómalom kerekének forgásán. Nem gondolom, hogy a színészek kivételt képeznének, és őket nem érnék ugyanazok a napi problémák, gondok, bajok, mint a nézőket, de hogy jól palástolják, az biztos. Sőt, nem csak a nézők nevetnek nagyokat, hanem még Ők is, mikor egy-egy nem várt poént bevet valamelyik kollégájuk.

A 2014. november 13-i előadás "poéngyáros" címe minden bizonnyal a Frédit alakító Kerényi Miklós Máténak jár, akinek talán nem volt olyan mondata, mozdulata, amin az ember ne mosolygott, még inkább ne nevetett volna. Így volt ezzel a "legtöbbet nevető színész" cím büszke tulajdonosa, Dolhai Attila, alias Illésházy László gróf-író-komornyik is, aki, bár először saját mondatába zavarodott bele, miszerint a szülei:     "megszerettékmegismertékvagymegismertékmegszerettékegymástvagyhogyvoltmajdcsakösszejön", 
majd később, végképp elveszítve a pókerarc vetélkedőt - bár igyekezett palástolni -, buzgó nevetéssel jutalmazta Máté poénjait, miáltal még az énekléssel is meggyűlt némiképp a baja, ami nagy derültséget váltott ki a nézőkből is.
Szendy Szilvi, vagyis Clarisse sem lógott ki a sorból, és párnacsatában térdre kényszerítette "Mosolygó Csíkos Urat", vagyis gróf-író-komornyik-Illésházy-Dolhait, aki ekkor már szemérmetlenül röhögött, bár úgy tűnt, nem csak a fergeteges jókedv késztette a szeme dörzsölgetésére, hanem a párnacsücsök is ludas volt a dologban.

Malomszegi báró, vagyis Jantyik Csaba, mint feltörekvő, újgazdag-újbáró, éppen annyira volt nagymellényű, mint mélyzsebű nemes, szerető és szigorú, az uralkodó széliránytól függően Frédit vőként hol elfogadó, hol idiótaként aposztrofáló apa, illetve a két vénkisasszony grófnőt meghódító FÉRFI.

Lukács "Lili" Anita apjával folyton ellenkező fruska, Frédit hol bolondító, hol a háta közepére sem kívánó bárókisasszony, aki színésznő akar lenni. És aki látatlanban is utálja a férjül kiszemelt grófot, viszont beleszeret a komornyikba, aki még abban is segít neki, hogy a pesti színházigazgató figyelmét felhívja a feltörekvő színészpalántára, mikor titokban megemlíti a grófnak a lányt. Hiszen Lili olyan szépen mondta a Rómeó és Júliából, hogy "Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?". A válasz sem váratott sokat magára a gróf-író-komornyik-Dolhaitól: "Már nem vagyok Rómeó .... sem Mozart ... sem Sam." És tényleg nem, sok-sok musicalrajongó nagy bánatára. De szomorkodásra nincs ok, hiszen Lili is megmondta: "Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó, mikor lehetsz Radjami?" Való igaz, ugye,  Oh, Bajadérom?

A két vénkisasszony grófnő, Kalocsai Zsuzsa és a legendás Lehoczky Zsuzsa tündériek voltak, mint sértett, szerintük egyetlen jogos örökösök, majd aggszűz mivoltukból kivetkőző, vérmes, a bárót meghódítani vágyó nőszemélyek.

A falu összes népe, a minden szerepben tündöklő Peller Károly vicces-aranyos volt, mint az öreg gróf volt komornyikja, vagy mint kocsis, a bárót táncos-énekes produkcióval köszöntő "nép", és részeg politikus.

Szolnoki Tibor, a saját zsebre dolgozó, simulékony, a szálakat a háttérből mozgató tiszttartó már akkor megadta az estének az alaphangot, amikor a nézők még csak a helyüket igyekeztek elfoglalni a nézőtéren. A fennhangon telefonáló dámát - Peller Károlyt - szemrebbenés nélkül kikommandírozta a teremből, majd bevonta a nézőket, mint a birtokkal szemben követeléssel előálló népet.

Mivel operettről van szó, talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy a szituáció végül teljes egészében kibontakozik a darabban: Illésházyt leleplezi Lili előtt a féltékeny volt szerető, Clarisse, de végül a bárókisasszony megbocsát Lászlónak, és mindenki megkapja, amire, illetve akire vágyik.

A nézők pedig csodás alakításokat, gyönyörű dalokat, táncot, kötelező és ad hoc jellegű poénokat kapnak két és fél órán keresztül, non stop. Aki nem hiszi, járjon utána a Budapesti Operettszínházban!

Ízelítő az operettből, egy sokak által ismert dal:








2014. november 9., vasárnap

Kezdődik!


Még csak november van, de már kínálják a boltok a csokimikulásokat, szaloncukrokat, előkerültek a karácsonyfa díszek, csomagolópapírok, és a bevásárlóközpontok is felöltik karácsonyi díszüket. Budapesten a belváros is ünnepi fényben ragyog. Szépséges, még akkor is, ha az enyhe időnek köszönhetően a fák még nem hullajtották el épp csak elsárgult leveleiket.

Tudom, hogy sok ember csóválja a fejét, és azt mondja, talán joggal, hogy a boltok a bevételnövelés miatt kezdik minden évben szinte egyre korábban a karácsonyi "nyomulást", de én úgy vagyok vele, hogy nem érdekelnek ezek a vélemények, mert én akkor is csak azt fogom megvenni, amit és amikor én akarom. És hagyom, hogy magával ragadjon és elvarázsoljon a karácsony közelgő szelleme,  és igenis rácsodálkozom a szépségre, mert a lelkemnek szüksége van rá. És mindenki lelkének szüksége van a szépre, a jóra, vidámságra, még akkor is, ha az "csak" egy szépségesen feldíszített épület vagy az ünnepi világításban pompázó Nagykörút.

És szeretem a John Lewis karácsonyi reklámokat is. Az idei is olyan szép és kedves, mint az előzőek :)





2014. november 3., hétfő

James Blunt és Michael Bublé Budapesten / Blunt and Bublé in Budapest, Hungary


Úgy hiszem, a múlt hét csodás volt a magyar rajongók számára Budapesten :)

***

I think last week was wonderful for the Hungarian fans in Budapest :)





2014. november 2., vasárnap

Dolhai Attila - Hazatérsz

Szépséges ....


"Egyszer minden elhallgat, mi szól.
Tudom vége lesz, ezt érzed jól.
Hagyd, hogy ringasson el néhány hang velem,
Induláskor érintsen meg két kezem.

Talán hazatér a lelked még,
Az utazót angyalok öleljék.
Kire rátalálnak, sok barátra lel,
Új otthonod ez, jó helyre érkezel.

Nézd a fényt, ahol állsz, nincs árnyék már,
Nem vagy egyedül, mindenki csak rád vár.
Soha ne felejtsd el azt az egyszerű szót,
Hogyan mondjam el, köszönök minden jót.

Ha szól a dal, remélem hallgatod,
Az emlékeinket is meghagyod.
Kell, hogy újra elképzeld magad velem,
Induláskor érintsen meg két kezem.

Nézd a fényt, ahol szállsz, ez az égbolt már,
Nem vagy egyedül, repít egy angyal pár.
Mi is megyünk tovább, járjuk az élet útját,
Amíg szeretni enged ez a világ.

Nézd a fényt, ahol állsz, nincs árnyék már,
Nem vagy egyedül, mindenki csak rád vár.
Soha ne felejtsd el azt az egyszerű szót,
Hogyan mondjam el, köszönök minden jót.

Nézd a fényt, ahol szállsz, ez az égbolt már,
Nem vagy egyedül, repít egy angyal pár.
Mi is megyünk tovább, járjuk az élet útját,
Amíg szeretni enged ez a világ."




Oh, igen! - Oh, yes!


Nincs reggel éjszaka nélkül, fény árnyék nélkül, élet napsütés és eső nélkül, természet körforgás nélkül, és nincs barátság hűség nélkül.

***

There is no morning without night, light without shadow, life without sunshine and rain, nature without its circulation, and there is no friendship without loyalty.



2014. szeptember 28., vasárnap

Turbános isten és társai, avagy Bajadér újratöltve (operett) / Budapesti Operettszínház


Elkezdődött az új színházi évad. A Budapesti Operettszínházban útjára indult a Legendák éve, családi kedvencünk, Dolhai Attila pedig bejelentéséhez híven a musical világából áttelepült az operett szekcióba. Stílusosan érkezett, csillogó motorral, turbánban, indiai herceghez méltón.

De hogyan érkeztünk mi?

Szinte a Broadway Fesztiválról, ahová persze évekre visszamenően kimehettem volna, de nem tettem mert .... Talán azért, mert hosszú ideje kísér az a jelenség, hogy akkor adom meg magam egy eseménynek, művésznek, sportolónak, amikor valami változás áll be a másik oldalon, vagy amikor az a másik oldal nem olyan erős, nem olyan jó. De ennek ellenére ez nem a "vesztes" kategória, mert mindig jól alakultak ezek a dolgok :)
A régebbi Broadway Fesztiválokról készült videók alapján úgy tűnt, hogy ez a rendezvény első perctől az utolsóig élvezethömpölyt kínál, és minden művész nagy elánnal veti bele magát az eseményekbe. Sziporkázik, mulattat és mulat, és bevállal olyan vagy olyan formában is dalokat, ahogy még soha sem hallhatta a nagyérdemű. De most nem igen találkoztam ilyennel. Tévedés ne essék, nem mondom, hogy nem volt jó, de hogy lehetett volna jobb, az biztos. Hiányoztak a "nagy öregek", mint pl. Szabó P. Szilveszter, és jó lett volna többet látni Janza Katát, Dolhai Attilát. Nyilván több magyarázata is van ennek a hiányérzetnek. Először is ott van a Bajadér premierje, a Nemzeti Vágta és a Színházak Éjszakája, ahol több művész részt vett, hiszen ezek is erre a hétvégére estek. Illetve Attila esetében talán pihenni is kell egy premier után, hogy egy nap szünet, benne egy fél órás fesztiválos fellépés után a következő napi előadás során megint tökéletes legyen a hang. És nyilván magyarázattal szolgál az is, hogy a fiataloknak nagyobb teret, több időt akart adni a színház a fesztiválon. Legkézenfekvőbb magyarázat pedig az, hogy  jóból, a kedvencekből soha nem elég :)

Nálunk az akciót mindig reakció követi, vagyis egy-egy előadás után következhet az újabb jegyvásárlás (na nem azért, mert bizonyíték kell rá, hogy érdemes, mert azt mindig is tudtuk), de amit eddig még sosem kapkodtunk el, mert a legbiztosabb a tuti. És ha valaki Dolhai Attilát akarja látni-hallani Radjamiként a Bajadérban, akkor jobb elkerülni a meglepetéseket, nem igaz? :) Szóval, a bajai Elisabeth után nem sokkal beszereztük a jegyeket.

Miután a család vasárnap délután felvette a szépruháját, elindultunk, hogy megkoronázzuk a kultúrának szentelt hétvégét Kálmán Imre operettjével. Áthámoztuk magunkat a még mindig nagy népsűrűségnek örvendő Andrássy úton. Vicces látványt nyújthattunk talpig díszben masírozva, mert szokásunkhoz híven késésben voltunk. És a női cipőket, valljuk be, nem az erőltetett menetre alkották, főleg, ha a család legfiatalabb tagja nem szokott még hozzájuk :) Elkelt az apai támogatás, és így két részre szakadt négy fős "seregünk". Végül sikerült bevennünk az operett fellegvárát, és lassan párom mímelt morcossága ("Többet nem rángattok el ide, az biztos") is elenyészett, amikor pár perccel később beültünk a nézőtérre.

Láttuk már a Bajadér 2009-es verzióját, de csak dvd-n. Izgalmas darab gyönyörű zenével, operát idéző áriákkal, egzotikus dallamokkal, fergeteges táncbetétekkel, vicces, illetve erotikus (na jó, szexi) jelenetekkel. A bonviván dalai pedig igazán alkalmasak arra, hogy Dolhai Attila bizonyíthassa,  hangi kvalitásai alapján igenis jó helyen van, jó irányba indult a váltással. Még akkor is, ha minden rajongója, közöttük én is, fájlalja a döntését, hogy hátat fordít a musical világának. Ugyanakkor drukkolok teljes szívemből, hogy megvalósíthassa az álmait, és megértem a törekvéseit. 

A vasárnapi szereposztás ugyanaz volt, mint a dvd változaton. A párizsi operettszínésznő, Odette szerepét a fantasztikus hangú, a világ legnagyobb operaszínpadait bejáró Miklósa Erika játszotta. A vele szerelmi csatározásba bonyolódó indiai trónörökös, Radjami herceg, Dolhai Attila volt. 
A darab az átdolgozásnak köszönhetően két szubrett-táncos komikus párt kapott a legendás Oszvald Marika, Csere László, Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté személyében. Nevük garancia a vicces, könnyed jelenetekre és a fergeteges táncokra.

A történet maga nem bonyolult, vagyis követi az operett jól bevált sémáját: a primadonna és a bonviván egymásba szeret, és több kitérő és csatározás után végül egymáséi lesznek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ehhez asszisztálnak a szubrettek és a táncos komikusok, és természetesen ők is szerelembe esnek egymással. Igen, sablonos, de működik. Erre garancia Miklósa Erika és Dolhai Attila gyönyörű hangja, és a többiek jó értelemben vett őrültsége.

Radjami, az Angliában nevelkedett indiai koronaherceg, Marietta (Szendy Szilvi) szerint turbános isten, felvilágosult fiatalember. Olyannyira, hogy párizsi tartózkodása alatt motorral közlekedik, lóversenyre, operába jár, és egy trónörököstől nem vártan háromfelvonásos operettet ír, Bajadér címmel. Múzsája Odette Darimonde, az ünnepelt primadonna, akibe beleszeret, és aki a főszerepet énekli az ő darabjában. Csakis a színház igazgatója tudja, hogy Radjami írta a darabot, ami nagy sikert arat a premieren. Ilyen előzményekkel kapcsolódunk be a történetbe, amikor felmegy a függöny. A premier első szünetében Radjami meglátogatja az öltözőben Odettet, és útjára indul a hódítási kísérlet. A primadonna hódulni látszik, a herceg pedig elégedett és bizakodó. Majd rögtön beköszönt a bonyodalom, mikor Simone (Oszvald Marika) hozza a táviratot, miszerint a maharadzsa haldoklik, Radjaminak haza kell utaznia, hogy uralkodó legyen. De csak úgy ülhet a trónra, ha van mellette egy maharáni is, vagyis nősülni kell! Persze kiszemelt menyasszony is akad, egyből kettő is: az angol birodalom által támogatott, gyerekkora óta erre a szerepre készülő Ramita, és Radjami jelöltje, Odette. A herceg bált szervez a primadonna tiszteletére azon eltökélt szándékkal, hogy elnyeri a nő szívét, kezét, ő pedig neki adja fele királyságát. Ehhez bevet minden csábítást és trükköt, sőt, némi mágiát is, de a nő eszén, akaratán nem tud felülkerekedni: Odette faképnél hagyja az esküvőn. Radjami lemond a trónról, elveszíti vagyonát, még turbánjától is megszabadul. Odette pedig botrányt botrányra halmoz, részegen áll a színpadra. Végül persze beköszönt a happy end, Simone mesterkedésének köszönhetően, így az eredmény három boldog szerelmespár, és egy fellendülő színház.

De míg idáig eljutunk, sok szépséget hallunk, látunk. Mindig is tudtam, hogy Miklósa Erika csodálatos, de élőben hallani azért merőben más. Csilingel, tisztán szól, és érthető. A játéka jobb volt, mint pár éve, és a darab végi részegsége vicces :)
Dolhai Attila hangja pedig ebben a műfajban is önmagáért beszél és magával ragadó. Konkrétan a székbe szögezett, és levitte a hajamat :) Erős, öblös, lágy, minden szavát tisztán lehet érteni. Minden hang a helyén volt, és nem érződött benne "musical-es felhang". A játéka más volt 2009-hez képest. Most nem modoros, picit karót nyelt herceg volt, hanem természetes egyszerűséggel megformált, csibészes, fiatal férfi, aki tudja, mit, vagyis kit akar, és megéli az érzelmeit, a szerelmet, a gyötrődést. És aki nagyon jól mutat azon a csillogó motoron :) Igazi turbános isten, vagy isteni turbános, mindenki döntse el maga :)

A családi vélemény egyöntetűen nagyon jó volt, imádtuk a darabot, és persze Attila "operettes" hangját. Hogy páromat idézzem: "Ez nem a Zöld, a bíbor és a fekete volt, és Attila elképesztő könnyedséggel énekel" :)
Megérdemelt volt a sok taps, még ha a közönség nem is volt annyira elemében, mint maguk a színészek, táncosok, és nem jutalmazta állótapssal őket. Innen üzenem a mellettünk ülő két idős párnak, hogy ér tapsolni színházban akár előadás közepén is egy-egy dal, tánc után, de főleg a darab végén. Nem fog fájni, a színészeknek viszont jólesik :)

A 2009-es változatból:











2014. szeptember 14., vasárnap

† Sztankay István, Avar István †


Ismét elveszítettünk két nagy művészt. A nemzet színészei voltak ők. 

Nyugodjanak békében!









2014. augusztus 26., kedd

Elisabeth, a musical Baján – avagy Még az ég is megkönnyezte? / Budapesti Operettszínház


Hányszor fussunk neki egy dolognak? Lehetőség szerint egyszer, és vigyük is végig. De ez nem mindig jön össze, mert ilyen-olyan tényezők bezavarhatnak:

1.    A jegyvásárlás
Egyszerű is lehetne, de ha bonyolítani is lehet, akkor miért ne tegyük? Mit nyertünk vele? Hetekig tartó „agonizálást” J Ugyanis egyszerre kellett volna adagolni a derék családfőnek, hogy a háromtagú hölgykoszorú mit szeretne. Mit is? Elmenni egy Dolhai Attila koncertre, Vácra, június végén, és egy Elisabeth előadásra, „picit” távolabb, Bajára, augusztus végén. Hiszen Attila utolsó könnyűzenei koncertje, és utolsó musical előadása lesz, többet ilyet nem látunk tőle, azt ígéri, vagy inkább azzal fenyeget. Persze a drága családfő tagadja, hogy ő minden jónak elrontója akarna lenni, de a női szakasz köti az ebet a karóhoz, hogy igenis, kemény dió tud lenni. (Tanulság: jogsit a női szakasznak!) Lényeg a lényeg: a váci koncert megvolt (lásd a korábbi blogbejegyzést), a családfő is nagyon élvezte, és jöhetett azon frissiben, másnap, az Elisabeth jegyvásárlási projekt. A siker nem maradt el, és bár hetekig halogattuk és gondolkodtunk rajta, hogyan adagoljuk be a drágának, végül kezünkben volt a jegy az augusztus 23-i előadásra, még ha „csak” a Marica grófnő szektorba is, vagyis nem középre, az elejére, mert hogy oda, nem épp meglepő módon, nem volt már hely.

2.    Az időjárás
Az idei nyár meglehetősen felemásra sikeredett. Fele jó volt, fele meg más… Ennyi esőt régen láttunk, de egye fene, legyen, ha már lennie kell. De ne akkor, amikor a legérzékenyebben érinti az embert! Az előadás hetében, csütörtökön olyan felhőszakadásra ébredtünk, hogy szokásomtól eltérően aktívan tanulmányozni kezdtem az összes fellelhető előrejelzést. És a bajai, főtéri webkamera intenzív kukkolását is beiktattam. Végül pozitívan álltam a dologhoz, és eldöntöttem, hogy nem lesz Baján eső szombat este.
Az önbizalmam nagy volt, a ráhatásom persze nulla. Csütörtökön és pénteken zavartalan volt az előadás. Így jött el a szombat. És mikorra romoljon el az idő….? Pontosan. Nem esett sem itthon, Pest mellett, sem Baján, de borús volt az ég egész nap és viharokat ígértek. Elindultunk, váltóruhával felkészülve egy random, nyílt színi zuhanyozás esetére, bár az átöltözést nem tudom, hol valósítottuk volna meg, de végül is rögtönözni mindig lehet. Mikor megérkeztünk Bajára, „belefutottunk” három lagziba, majd Szabó P. Szilveszterbe, Szomor Györgybe (kétszer), és Mészáros Árpád Zsoltba. Fura módon a tett helyszínén túl nagy volt a nyugalom, de ez nem zavart minket, nyilván megvan az oka, gondoltuk. Bevettük magunkat a Petőfi szigeten a Véndió vendéglőbe (ingyen reklám J), mert ebéd hiányában elkelt egy vacsora. Letelepedtünk a teraszon, hiszen kellemes, bár párás meleg volt, összefüggő, világos felhőtakaróval. Viharnak semmi előjele. Vígan beszélgettünk egészen addig, amíg meg nem ütötte a fülemet a hátam mögötti asztaltól egy bűvös mondat: „… miatt a mai előadás elmarad”. Intenzív hírkeresés után – mert a fülünknek nem hiszünk csak úgy, kérdezni meg nem fogunk, mert furán jönne ki, ha félreértettem – meg is találtuk szinte azonnal a Budapesti Operettszínház közleményét, miszerint a 23-i előadás a várható vihar miatt elmarad, egy nappal később szeretettel várnak mindenkit. Majd megcsörrent a telefonom. A Baja Marketing Kft. egy udvarias hangon sajnálatát kifejező munkatársa érdeklődött, hogy elindultunk-e már, mert hogy … Hát, igen. Amit nem akartunk, bekövetkezett. DE! A családunk sosem volt a szó leghagyományosabb értelmében jól összerakva, így ahelyett, hogy nekibúsultunk vagy mérgelődtünk volna, jókedvünk kerekedett J Jött a családi sziporkaháború, vagyis hogyan értsük félre egymást és hogyan fogalmazzunk többértelműen. Hogy miért e jókedv? Egyértelmű: csodás dolgokra várni jó! A jegyvásárláskor pedig úgy kalkuláltunk, hogy menni tudjunk akár mindkét esőnapon is, ha kell. 20 óra 30 perckor értünk haza, amikor az előadásnak kezdődnie kellett volna. Két óra le, két óra vissza. Az már más kérdés, hogy az előadás mellett a szintén meghirdetett vihar is elmaradt J

Baja: újratöltve
A vasárnapi indulást későbbre terveztük, így még Forma 1-es belga futamot is meg tudtuk nézni. És nagyobbik lányom migrénjének kikúrálása is megvolt. Az idő napos volt, de roppant szeles. Baján is. A halászlé pedig ismét finom (apró deja vu). A pincérnő régi ismerősként köszöntött minket, mondván, reméli, ma már minden rendben lesz, bár nagyon fúj a szél, öltözzünk fel jól. Vittünk plusz pulóvert, kabátot, kispárnát, és abban a biztos tudatban indultunk el a Szentháromság térre, hogy hallottuk a próba végének hangjait, a reflektorok világítottak, vagyis előadás lesz! Jót mosolyogtam a beléptetésnél, mert a jegyszedő lány megdicsért, hogy végre valaki tudja, mit jelent az e-ticket sor J (A képzeletbeli vállveregetés elmaradt, nyilvánvaló dolgok helyes értelmezése esetén nem jár.)
Az izgatottság érezhető volt, míg megtelt a nézőtér. Talán voltak üres helyek, én nem fedeztem fel egyet sem, de nem láttam be az egész teret. Sajnos a színpad egészét sem, mert, bár nem vagyok alacsony, az előttünk ülő, testvérek között is kb. 185 centis hölgy feje felett nem láttam el, így maradt a mellette kukucskálás. Két lányommal egyetemben erőteljes nyakferdüléssel szabadultunk, de minden másodperc megérte. Kis lelkifurdalásunk volt ugyan, mert mögöttünk alacsony, idős emberek ültek, és valószínű, hogy ők meg tőlünk (sem) láttak. Talán ezt bizonyítja az is, hogy szünetben az egyikük megállapította, hogy „kis Keronak csodálatos hangja van”, holott vasárnap nem is játszott J Talán látta az előző előadást, ahol ő volt Lucheni?

Elisabeth
A lényeg. Mit is láttunk, hallottunk? Csodásan szépet J Talán ennyi elég lenne, mert a szavak nem tudják visszaadni azt az élményt, amit ez az este nyújtott. De azért megkísérlem.

A színpad hatalmas volt, a díszlet, mint szerintem szinte mindig, monumentális. Az erős szélnek köszönhetően lebegett, lobogott rajta zászló, ponyva. Mindig leesett állal figyelem, ahogy az óriási díszletelemeket mozgatják, bejön egy fal, kimegy egy másik, jön egy torony, megy egy lépcső J Még egy díszes lovaskocsi is felbukkant a színpad jobb oldalán, bár ezt inkább csak azok érzékelték, akik ott ültek.
Gyönyörű fényfestést ígértek az alkotók, és meg is kaptuk. A környező épületeken megelevenedtek a helyszínek, ahol az egyes jelenetek játszódtak, illetve Elisabeth egyik dalánál a Halál arca figyelt ránk minden irányból. Nagyon szép volt, bár talán csak azok látták igazán a képeket, akik messzebb ültek, illetve akkor dominált a vetítés, mikor a színpad mögé is irányult. És a pillanatnyi észlelésen túl szerintem mindenkit jobban érdekelt, mi történik a színpadon.
A színészek egytől egyik jók voltak, ha akarnék, sem tudnék senkire egy rossz szót sem mondani, de miért is akarnék? Beszippantott a történet, amit, bár nem színházban, és más szereposztással, de már láttam. Csak Elisabeth, vagyis Janza Kata volt ugyanaz. Szertelen csitri volt, szerelmes fiatal lány, anyósa karmai között szenvedő, férje által cserbenhagyott, ifjú feleség, gyermekeitől megfosztott, majd gyászoló anya, megtört, majd lábra álló, erős asszony. Dölyfös és esendő, naiv és önző. Egyszóval Sissi.
Szomor György nagyon tetszett, mint Ferenc József, rácsodálkoztam, milyen szép hangja van. 
Kállay Bori, az örök gyönyörű nő tetszett, bár talán nem tűnt mindig igazán határozottnak az ő Zsófiája.
Kocsis Dénes meglepetést okozott, kellemeset J A Bennem, mint tükörben nagyon szép volt, esendő, szenvedő. A duett a Halállal, a Nagyot nőtt az árnyék nagyot szólt, de mi tagadás, Attila miatt. Rudolf csupán rongybábú a Halál markában, de duettről van szó, ám a refrének alatt nem igazán hallatszott Dénes hangja. Mikor még Attila Rudolfot játszott, és Szabó P. Szilveszter volt Őfelsége, a Halál, ilyen „problémám” nem volt J De ez nem von le semmit Dénes érdemeiből, nem egyszerű ilyen erejű hang mellett ilyen feltételek mellett énekelni, hiszen emelgetik, forgatják közben. Kis mellékzönge, hogy párom csak pajzán dalnak hívja ezt a duettet, mert az árnyék helyett ő következetesen mást hall, vagy akar hallani, és mióta ezt megosztotta velünk, nem tudom vigyorgás nélkül hallgatni a dalt. Köszönöm, drága! J
Mészáros Árpád Zsolt, MÁZS szórakoztató volt, mint Lucheni, látszott rajta, hogy élvezi a szerepet. Szuperül énekelt, jó volt látni. A közönségtalálkozón Attila elmesélte, hogy mikor régen Miskolcon be kellett ugrania Lucheni szerepébe, a darab végén volt egy kis rövidzárlat. Elfelejtette a szöveget, csak arra emlékezett, hogy valami dátumot kell mondania. És ez lett belőle: „1898. szeptember 10-én, egy gyönyörű, augusztusi napon”. Majd megfordult, a nézőknek háttal, és vidáman nézett a Halált alakító Szabó P. Szilveszterre, aki a haláltoronyból nézett le rá. Bennem motoszkált a kisördög, hogy MÁZS, csak úgy búcsúzóul próbára teszi-e Attilát ezzel az örökbecsű mondattal, de nem tette. Talán buta gondolat volt részemről, hiszen maradjon csak Attila neve mellett ez a bejegyzés, és nyilván nem mindenki ismeri a nézőtéren a történetet, így nem kötnék össze a szálakat.
A kis Rudolf, Takács András. Ölelgetni való volt, szerintem sok női szem párásodott be, miközben őt hallgatta. Nagyot énekelt ez a pici fiú ennyi ember előtt, nagy-nagy elismerésem!
És aki miatt kétszer keltünk útra Bajára: Dolhai Attila.
Be kell vallanom valamit. Nem észleltem Attila jelenlétét a színpadon! A Halál volt jelen, teljes „élet”nagyságban! Eggyé vált a szereppel. Méltóságteljes volt, ahogy vonult – nem a tőle megszokott módon nyargalt keresztül-kasul – a színpadon. Gonosz volt és szerelmes, őrült és esendő, sértő és sértett, hisztérikus és kimért, laza és kemény. Mint egy vámpír, vagy egy gonosz tündekirály. Vagy mint Őfelsége, a Halál! A tőle megszokott módon nagyokat énekelt. Erősen és lágyan, mélyebben és magasan, nyugodtan és őrjöngve. Egyhelyben állva vagy éppen egy nagy ugrás közben, Dénest tartva vagy a haláltoronyból lógva, kapaszkodva, egyaránt profin, hangbiztosan. Csodálatosan. Csak kétszer kaptam enyhe szívbajt, pedig nem vagyok ijedős, amikor a haláltoronyból lógott kifelé, amit nyilván megtett már nem egyszer, nem kétszer, de utolsó momentumként picit ijesztő volt az utolsó, félspárgás, toronyból kilógós, „bal lábbal nem állok semmin” jelenet.

Nem tudok igazából többet írni róla, mert, bár hosszabb ideje foglalkozom írással, félő, hogy közel sem tudnám visszaadni mindazt, amit láttam, hallottam, éreztem. Szépséget és csodás színészeket láttam, nagyszerű énekeseket hallottam, és az érzelmek skáláján sok lépcsőfokot bejártam. Mosolyogtam és nevettem, meghatódtam és újra és újra rácsodálkoztam az emberi elme, tehetség és elhivatottság triójára nem csak a szólisták, hanem mindenki részéről, aki a színpadon vagy mögötte táncolt, énekelt, dolgozott, a karmesterre, zenészekre, a rendezőre, a tervezőkre, szervezőkre, építőkre, jelmeztervezőkre, sminkesekre, fodrászokra, és persze a szerzőkre, egyszóval MINDENKIRE. És mindenkinek köszönet ezért a gyönyörű estéért!

A tapsrend felemelő volt és megható, hiszen búcsúzik (egy időre) az Elisabeth, ezzel (talán) búcsúzik Sissi szerepétől ennyi év után Janza Kata. És búcsúzik Dolhai Attila a musical szerepektől, hogy ezután csak operettet énekeljen, és tovább képezve a hangját, majd egyszer operát is. Rózsákat dobáltak fel Katának a színpadra, ami szép gesztus volt. Attila – ekkor már nem a Halál, hiszen fülig ért a szája a mosolytól – segített összegyűjteni a virágokat, és odaadta őket Katának.
A tapsrend végén rövid tűzijátékkal búcsúzott a színpad, de (talán) előtte még Attila felé nyúlt egy rajongói kéz és átnyújtott neki valamit, amit nem tudtam kivenni, és egy koronát. Őfelsége, a Halál? A musical hercege? Egy hosszú, gyönyörű, sikeres musical pályafutás méltó megkoronázása? Aki átadta, az tudja megmondani, mire gondolt, de egyik gondolattal sem szállok vitába, bár, nyilvánvaló, hogy elfogult vagyok (méltán) J

Esőnap ide, szélvihar oda, fantasztikus, felemelő és megható pillanatoknak volt részese a vasárnap Bajára látogató több ezer ember. Az előadás során többször eleredt az eső, de szerencsére inkább csak szitált. Talán még az égiek is megkönnyezték ezt a sok búcsút, ami csak a szívekben zajlott le, mert a színpadon nem tett róla említést senki. Talán vártunk egy kis beszédet Kerényi Miklós Gábor főigazgató-rendező részéről, talán nem. Lehet, jó lett vagy illett volna, lehet, hogy nem. Döntse el mindenki saját maga. 


Miközben Őfelsége, a Halál figyelő tekintete követett minket minden házfalról, mikor elhagytuk a teret, arra gondoltam, hogy – bár a Haláltáncot eltáncolták –, nézzünk előre, és ha be is zárult egy ajtó, kinyílt egy újabb, amin beléphetünk Dolhai Attilával, ha akarunk … és miért ne akarnánk?