2016

Hozzon az új év mindenkinek sok örömöt, boldogságot, és jó egészséget!

*

Happy New Year, everybody, in good health!

Karácsonyi dal

Vicces Karácsony ... - Funny Xmas ...

Christmas Time is Here

Boldog Karácsonyt! - Merry Christmas!

Karácsony

Karácsonyi zene 4 - Xmas music 4

Karácsonyi zene 3 - Xmas music 3

Karácsonyi zene 2 - Xmas music 2

Karácsonyi zene - Xmas music

Advent negyedik vasárnapja

Lily & the Snowman

Dolhai Attila-Janza Kata koncert, 2015. december 12.

A karácsonyi készülődés idején ki-ki próbál elvonatkoztatni, kiutat keresni a hétköznapok terhétől, a rohanástól, és menekülni a fásultságtól, az év végi hajrá őrületéből. Szerencsére vannak olyanok is, akiknek jó sorozata van - szerintem sajnos ők vannak kevesebben -, de kellemes, vagy még több kellemes szórakozásra vágynak. Én inkább az első csoportba tartozom mostanában, de az ember azzal főz, amije van, így abból hozza ki a legtöbbet és úgy, ahogyan tudja. És ha már a rossz sorozatomnak "köszönhetően" a pénteki színházat ki kellett hagynom, szombaton már járt nekem egy kis kikapcsolódás. 

A szórakozásra remek alkalom egy koncert. Még remekebb, ha a fellépőket kedveljük, tiszteljük, szeretjük. Előfordul, hogy az ember lánya a véletlen folytán elkeveredik egy-egy, számára ismeretlen előadó műsorára, és kellemes meglepetés éri. Ha nincs szerencséje, a meglepi nem kellemes lesz... De többségében, legalábbis úgy gondolom, az emberek az általuk ismert művészek előadásait keresik, hiszen van ugyebár a "jól bevált recept" nevű történet...
Az én esetemben szombaton minden adott volt a kellemes esti programhoz, mert a fellépőket, Janza Katát és Dolhai Attilát jól ismerem, a nevük számomra garancia a jó szórakozásra. 

A koncertnek a tatabányai, Vértes Agorája névre keresztelt kulturális központ adott helyet. Kellemes, szép, új épület, a nagyterem kialakítása, falborítása a zenei műsorok jó hangzásának ígéretét hordozta (bár, ahogy később kiderült, a hangosítás nem volt a legtökéletesebb, mert a zenekar néha kicsit elnyomta az énekeseket).
Míg az aulában ülve vártuk, hogy bebocsátást nyerjünk a terembe, folyamatosan érkezett a többi néző, köztük sok, az Operettszínházból ismert, kedves arc bukkant fel. Kihallatszottak a próba hangjai, de lányom "parancsára" felhagytam a füleléssel, hiszen nem kell mindent előre tudni. Így csak találgattuk, hogy lesz-e zenekar, mert amikor meghirdették a koncertet, ezt nem tették közzé.
Mikor végre bebocsátást nyertünk, tanakodtunk, hogy melyik ötödik sorba szól a jegyünk, az elsőbe, avagy a másodikba? Jó tanács a helyszínnel kapcsolatban a jövőre nézve: ha valaki nem akar a legelső (vagy esetleg a második) sorban ülni, az az emelkedő, vagyis a hátsó széksorokba vásároljon jegyet, mert onnan egészen biztosan látni fog. Ez az első, vízszintes, azonos magasságban felállított sorok esetében egyáltalán nem garantált, sőt... Igyekeztem jól kihúzni magam, végül is gerinces ember vagyok, a görnyedés köztudottan nem tesz jót, és a kezdeti szégyenkezésem miatt azon is hamar átlendültem, hogy esetleg tőlem sem lát az, aki mögöttem ül. A látvány ugyanis megérte a teljes figyelmet. A művészek csinosak, elegánsak voltak, ünnephez illően öltöztek. Kata pezsgőszínű, ezüsttel mintázott ruhát viselt, Attila fekete öltönyt és fekete inget, bordó nyakkendővel. Kedvesen, csillogó szemmel, mosolyogva köszönték meg a tapsot, majd a nyolctagú zenekar kíséretével kezdetét vette a műsor. Kicsit ünnepi volt a közelgő Karácsony miatt (amit csak fokozott a színpad szélén felállított hatalmas karácsonyfa), kicsit mulatós, kicsit musicales, kicsit operettes. Megható, egyben vicces. Elemükben voltak, egymásra hangolva viccelődtek, hol a saját, hol a másik "kárára". A beköszönéskor Attila letegezte a közönséget, majd elnézést kért, és engedélyt kért a tegeződésre, mert hogy így szokta, mondta. És tényleg. Aztán hozzátette, hogy "hátha vannak újak, például Tatabányáról". Az este egyik legjobb poénja volt, szívből jött. Természetes, hogy jó az a művészeknek, ha minél több új arccal találkoznak az előadásokon, nem csak az úgynevezett törzsközönség vesz jegyet. De ha a színházon kívül máshol, így koncerten is látni akarja őket az ember, akkor nincs mese, neki kell indulni.
A másik, számomra legőszintébbnek ható "odamondás" Katától jött. A Fehér Karácsonyt énekelték a műsor vége felé, és Attila elindult, hogy találomra kiválasztva embereket a közönség soraiból, megkérdezze, mi a titkos vágyuk karácsonyi ajándék terén. A legtöbben szégyellősen nem nyilatkoztak, de volt, aki frappáns módon közös fotót kért Attilával, és meg is kapta azon nyomban. Kata közben tovább énekelt a színpadon, wurlitzernek átlényegülve, kapacitálta is Attilát, hogy talán dobjon be egy húszast, amíg ő interjúvol. Majd Attila leghátsó sorból érkező, "hogy vagy ott a színpadon?" kérdésére Kata mindenki derültségére rávágta, hogy ha ő azt most elmondaná, az sem az alkalomhoz illő, sem ünnepi nem lenne.
Egy vicces kis évődés itt, egy kicsi ott, kellemes és gyönyörű dalok, szép hangok, jó zenészek, kedves, néha kicsit zavarba jövő vagy meghatódó, nagyszerű énekesek, és máris azon kaptuk magunkat, hogy sajnos az este végén járunk.

A koncert végét a Karácsony szelleme uralta. Nagyon szép volt Katától a Karácsony esti dal Kocsák Tibor Abigél című musicaljéből. Szeretem, amikor Kata lágyan, halkan, ugyanakkor a szövegre figyelve, hangsúlyosabban énekel, mintha csak mesét mesélne. És külön örültem a Hallelujának Attilától, bár bevallom, hogy a régi magyar szöveget jobban szeretem.
A legvégén adódott alkalom közös éneklésre is. Attila biztatott minket, hogy ne legyünk szégyellősek, nem oltják fel a lámpákat, így ők nem látnak minket, aki meg mellettünk ül, ugyanabban a cipőben van, mint mi magunk, ergo nótára fel! Így hangzott el közösen a Mennyből az angyal és a Csendes éj.

Szép volt, jó volt, talán igaz se volt, de az biztos, hogy kellemes társaságban gyorsan telik az idő, így a kb. 1 óra 40 perces koncert - természetesen - rövidnek tűnt.

Dallista: 

Szívből szeretni - Rómeó és Júlia; duett

O Sole Mio - olasz dal; Attila

Csillagok aranya - Mozart; Kata

Funiculí, Funiculá - olasz dal; Attila

Az már nem én lennék - Elisabeth; Kata

Táncolnék a boldogságtól - Csárdáskirálynő; duett

Ez most más - Rudolf; duett

Értem születtél - Rudolf; duett

Ősi monda szól - Szépség és a szörnyeteg; Kata

Hej, cigány - Marica grófnő; Attila

Óbudai egyveleg - duett

Cintányéros cudar világ - Mágnás Miska; duett

Délibábos Hortobágyon - Erzsébet; duett

A vonósnégyes karácsonyi összeállítása

Karácsony esti dal - Abigél; Kata

Halleluja - az Ébredés című albumáról Attila

Nézz rám, Istenem! - Celine Dion, Andrea Bocelli dalának átirata; duett

Jingle Bell Rock - Attila

Fehér Karácsony - duett

Boldog Karácsonyt - duett

Mennyből az angyal - közönséggel közösen

Csendes éj - közönséggel közösen

Képek a koncertről:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1214619528556902.1073742047.190278294324369&type=3

Advent harmadik vasárnapja

Sybill, avagy szerelmi illúzió a Budapesti Operettszínházban

Milyen lehet a szerelem? Lángoló és szenvedélyes. Mély és nyugodt. Tiszta, avagy számító, viszonzott vagy viszonzatlan, önfeláldozó vagy önző. 

Milyen akkor, ha egy fiatal, mindössze 31 éves szerző, Jacobi Viktor egy nagyoperettbe álmodja a szerelmet, 1914-ben? Illúziókeltő, kiszámíthatatlan és féltékeny. 

És milyen, ha ezt a nagyoperettet 2015-ben egy fiatal rendező, Szabó Máté álmodja színpadra? A Budapesti Operettszínházban kiderül.  

A december 4-én bemutatott Sybill nyitóképe egy öregotthonba enged betekintést, ahol egy fakólila pongyolába öltözött, idős dáma múlatja napjait. Míg ő az emlékei között kutat, benépesül a színpad, hangoskodó emberek lepik el a teret, a hölgy pedig lassan átvonul a színen, felmegy az emeletre, elmerengve letekint, majd elhagyja a színpadot. És ahogy ő távozik, úgy változik át a helyszín az otthonból egy évtizedekkel korábbi hotellé.

A cári Oroszország előkelő Grand Hoteljébe csöppenünk, ahová rangos vendéget várnak. Anna Petrovna nagyhercegnőt. A nagy izgalomba és készülődésbe belecsöppen egy híres párizsi énekesnő, Sybill és ideggyenge impresszáriója, Poire, illetve a férfi újdonsült felesége, a zongorista-korrepetitor, Charlotte. És ide toppan be Petrov, a cári testőrség hadnagya, aki megszökött, hogy megtalálja és feleségül vegye szerelmét, Sybillt. A férfira szökevényként minimum szibériai fogság vár, de vállalja a kockázatot, hiszen semmitől sem fél jobban, minthogy elveszíti kedvesét. Sybill kissé hűvösen fogadja a férfit, de belemegy, hogy koncert helyett hazautazzon vele Párizsba. 

Miközben ők az utazást tervezik, benépesül a hotel.  A Nagyhercegnő köszöntésére Olgával az élükön megérkezik a százezer lelket számláló város utolsó tíz szüze, és a nőegylet, valamint megérkezik a város kormányzója is katonai kíséretével, hogy levezényelje a titkos köszöntést. Nyugodtságra semmi ok, a kormányzó felforgatja a rendet, kísérete gondoskodik a szüzek megfogyatkozásáról, Petrov, a katonaszökevény pedig igyekszik nem lebukni a katonákkal zsúfolt hotelben. Ahogy közeleg a hercegnő érkezésének, ezzel párhuzamosan pedig Sybill és kísérete távozásának időpontja, úgy fokozódik a hangulat, főleg Poire esetében. A nyugodtság apró kis morzsáját is nélkülöző férfi marokszámra szedi a nyugtatót, altatót, stresszoldót, kedélyjavítót, főleg miután Petrov elhinti, hogy a segítőire is ugyanaz a büntetés vár, mint rá, ha lebukik. A jelszó: Szibéria.

Poire-t hőn szeretett Párizsa és a versidézetei mellett csak egy dolog izgatja jobban: egy indítókar a falon. A hotel igazgatóhelyettese, Borcsakov és a Kormányzó parancsára azonban távol marad tőle, egy ideig, mint ahogy a Kormányzó is távol marad a csinos Charlotte-tól... egy ideig. 

Köszönhetően a nagyhangú Kormányzónak, a szökevények egyre kényesebb helyzetbe kerülnek, aminek köszönhetően Sybillből Nagyhercegnő lesz, Petrovból a testőre, Charlotte-ból Sybill, Poire-ból pedig az ő impresszáriója. A szerepcseréknek köszönhetően a távozásuk már szinte megoldódik, ám Poire búcsúzóul nem tudja megállni, hogy ne húzza meg a falon a kart, amivel már jó ideje kacérkodott. Ezzel megadja a jelt, amire összeszalad a Nagyhercegné fogadására odasereglett nép, és az állomás helyett a kormányzói bálon találja magát Sybill és kísérete, magukra öltött szerepükbe bonyolódva.

Ahogy távoznak, betoppan a Nagyherceg, akinek a kezébe nyomják a „felesége” sálját. A férfi ismeretlen parfümöt érez rajta és felkelti az érdeklődését a helyzet, így elindul, hogy utánajárjon a dolognak. A bálba érve kikezd Sybillel, mert megtetszik neki a szép énekesnő, akinek látszólag imponál a főúri figyelem, míg Petrov, kizárva a teremből, az üvegen keresztül kénytelen figyelni, hogy a szerelmét megpróbálják elcsábítani.

Közben a Kormányzó is egy parfüm és egy szép nő hatása alá kerül. Az ál-Sybillen egy 30 éve keresett illatot érez, amit egy bálon viselt egy lány, akinek a fél pár kesztyűjét még most is magánál hordja. Mint a mesében a herceg Hamupipőke üvegcipellőjét, úgy hordozza a kormányzó az ő Tulipe Noire-ja kesztyűjét. Fel is próbálná az idegenkedő Charlotte-Sybill kezére, de az nem passzol. Mint ahogy a széptevése sem, hiszen Poire, a féltékeny férj meglehetősen goromba udvarlásra biztatja a Kormányzót, mondván, a nő azt szereti. A csábítás nem sikerül, viszont a Kormányzó mégis párra lel, bár az arát illetően nem olyan lelkes. A véletlenül elhagyott kesztyű ugyanis a két szűzre fogyatkozott hölgykoszorú vezetőjének, Olgának a kezére passzol, és kiderül, hogy ő az a lány, akibe a kormányzó kadét korában beleszeretett.

A Nagyherceg közben Sybillt hódítja, és zsarolja Petrov szabadságával, a nő azonban ellenáll. Hamarosan újabb játékos kapcsolódik be a szívek háborújába, megérkezik ugyanis a hotelba a Nagyhercegné. Sybill Petrovot küldi el érte, hogy hozza el, bízva abban, hogy helyreáll a rend a nő jelenlétével. A Nagyhercegné azonban beáll a szívek csatájába, a figyelmét csak Petrovnak szenteli, vele táncol, vele bókoltat magának. A férje féltékeny lesz, de ő sem hagy fel a játékkal, aminek eredményeként a négyes más-más párral tér vissza a hotelbe, ahol folytatódik a csatározás, amiben a féltékenység uralja a terepet. A két nő végül visszavonul, a férfiak pedig konyakozás alatt megbeszélik a helyzetet. A Nagyherceg kinevezi Petrovot első szárnysegédjének, aki kelletlenül ugyan, de látszólag elfogadja a kinevezést, majd ki-ki a saját párja szobájába vonul vissza. Csakhogy időközben a két nő szobát cserélt. Újabb félreértés azonban már nem kerekedik, a két féltékeny nő elbúcsúzik egymástól, és remélik, hogy többé nem fognak találkozni. A Nagyherceg kiadja a jelszót, hamarosan indulnak Pétervárra, így Petrovnak döntenie kell, elfogadja-e a kinevezést és követi-e a Nagyherceget. Azt hiszi, Sybill vele megy és hozzámegy feleségül, de a nő nemet mond, mert az ő élete a színpad. Petrov kész követni őt Párizsba, de miután Sybill kimondatja vele, hogy ott őt csak az unalom várná, hiszen nem tudna mást tenni, mint ülni a szobában és várni Sybillt, hogy hazaérjen a fellépésekről, ő is belátja, amit  a nő már régen tudott: ők ketten soha nem lennének igazán boldogok, hiszen a szerelem illúzió, bár tudja, hogy meg fogják bánni a döntésüket.

A társulat ismét igényes, szép előadást alkotott. A díszlet a színház repertoáron lévő (illetve volt) nagyoperettjeiből már megszokott eleganciát tükrözi, azzal a különbséggel, hogy a színpad a kialakítása miatt közelebb kerül a nézőtérhez, amit ki is használnak játékra a színészek. A közelség miatt bensőségesebb a hangulat, az egyes jelenetek személyesebbnek hatnak, és ezt a hatást az időnkénti projektoros térfestés még szebbé teszi.

Sybill (Fischl Mónika) és a Nagyhercegnő (Frankó Tünde) jelmezei gyönyörűek, igazán főúri jelenség a két primadonna. A délceg katona, Petrov (Dolhai Attila) és az előkelő Nagyherceg (Vadász Zsolt), vagyis a két bonviván méltó társai a hölgyeknek. Mondhatnánk, hogy igen, ez az egyenruha hatása, hiszen a nők szívét egy uniformisba bújt férfi látványa mindig megdobogtatja, ám amikor beviharzik a színpadra a Kormányzó (Mészáros Árpád Zsolt), máris átgondolja az ember magában az iménti gondolatot. Az idős, erősen kopaszodó, nagy bajszú, széle-hossza egy, nagyhangú Kormányzó ugyanis minden, csak nem vonzó. Ugyanakkor méltó társra talál Olgában (Oszvald Marika), a tíz fő szűz vezérében. 

Charlotte (Dancs Annamari) és Poire (Kocsis Dénes), a történet szubrett-táncoskomikus párja mellőzi a díszes, nagyúri öltözetet, megjelenésük kispolgáribb, nem mutat kifinomult eleganciát.

A történet egyszerű: szerelmesek keresik a boldogságot. Ezt a színház által többet játszott Kálmán Imre darabokból jól ismerheti az operett műfaját szerető közönség.  Mint ahogy azt a fordulatot is, hogy a címszerepet játszó primadonna általában színpadi nőt testesít meg, vagyis sanzonett, énekesnő. A bonvivánhoz fűződő szerelme veszélyben forog, mert társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük és az ehhez fűződő elvárások miatt nem lehetnek egymáséi. A bonviván általában herceg. (Lásd például Kálmántól A Csárdáskirálynőt vagy A Bajadért, mindkettőben énekesnő a primadonna és herceg a bonviván.) Jacobi fantáziája sem szárnyalt nagyon más irányba, bár Petrov nem herceg, viszont a cár testőrségének tisztje, ennélfogva szintén nem ura saját életének, hiszen parancsok határozzák meg, hol és mit kell tennie. Sybill pedig ünnepelt, híres sztár, aki a színpadon él, nagyvárosról nagyvárosra, országról országra jár koncertezni. Így, hacsak egyikük nem adja fel az életét, és nem rendeli alá magát a másikénak, akkor nem lehetnek egymáséi. Petrov ezt megteszi, dezertál, de a körülmények nem igazolják azt, hogy helyes döntést hozott, sem pedig azt, hogy csak ennyi kellett a boldogságukhoz.

A szubrett-táncoskomikus pár Jacobi művében nem most találkozik, nem most találnak egymásra, és az ő szerelmük kibontakozása nem támogatja Sybill és Petrov szerelmének beteljesülését.

Szokatlan fogást alkalmazott a szerző, amikor beállított még egy bonviván- primadonna párost a darabba. Bár ők nem új párt alkotnak, mégis a kapcsolatukon dolgoznak, ámbár nem feltétlenül pozitív értelemben. Építik és leépítik a házasságukat, hiszen a Nagyherceg könnyedén belekezd Sybill elcsábításába, amit a Nagyhercegnő szinte szemrebbenés nélkül viszonoz. Kihasználja az alkalmat, hogy visszavágjon csélcsap férjének a meghódítani vágyott nő szerelmesét, Petrovot használva eszközül.

A szerelemnek nem az odaadó arcát mutatja be ez az operett, sokkal inkább a szerelemféltést. Még Charlotte és Poire sem nevezhető turbékoló szerelmespárnak, hiszen leginkább veszekednek, kiabálnak egymással, sőt, az ifjú férj, a maga idegbajos módján még férji kötelességének sem igazán tesz eleget, mert egyik sokkból esik a másikba.

Ebből  a szemszögből nézve a darab nem követi a Kálmán-féle dramaturgiát, és a végkifejlet is rendhagyó. Itt nincs boldog összeborulás és egymásra találás Sybill és Petrov esetében.

Fület gyönyörködtető, szépen összecsengő hangokkal előadott áriák, és vidám dalok kísérik a párok útját. Ez megszokott a nagyoperettek esetében, mégis úgy érzi az ember, hogy kicsit más az összkép Jacobi műve esetében. Ha lemérnénk, lehet, hogy azt találnánk, hogy a próza nagyobb teret kap a darabban, mint az ének. Ami nem gond, hiszen ez lehetőséget ad az érzelmek nem zene útján való ábrázolásának, és még több teret a komédiázásnak. Ez utóbbi terén Mészáros Árpád Zsolt viszi a prímet. Amikor jelen van a színen, nem lehet nem nevetni idegbajos figuráján. Az idegbajban párt is talál magának, mert a Kocsis Dénes által megformált impresszárió, különféle altatók, nyugtatók és stresszoldók rabjaként jópofa módon vacogja végig az előadást. Bár számomra kissé túlzó ez a vacogásmennyiség, már ami a jelenetek számát illeti. Ha kicsit kurtított volna a rendező az egysíkú, „őrüljünk meg megint, mert ez eddig is bejött” jelenetek számán vagy hosszúságán, illetve Olga és a szüzek ismétlődő, ötletszerű fel-felbukkanásán, akkor több időt lehetett volna szentelni Sybill és Petrov történetének. A sok csapongásban számomra ugyanis csak az a lényegi kérdés maradt megválaszolatlan, hogy ez a nő és ez a férfi tényleg, tiszta szívből, igazán, viszonzottan szereti-e egymást? Vagy csak forró fellángolásról volt szó, főként Sybill részéről, hiszen sem Petrov hirtelen felbukkanásakor, sem pedig a herceg csábítási kísérletekor nem úgy reagált, mint ahogy azt egy szerelmének elkötelezett nőtől várná az ember. Bár meglehet, hogy ezek a kétségek már magukban is hordozzák a választ, és nem rendezői, netán színészi hibáról van szó, hanem rendezői koncepcióról, a szerelem egy másfajta ábrázolásáról. Én ugyanis bizonytalan embereket láttam Petrov, de főként Sybill személyében, akik nagy hévvel vetik bele magukat a szerelembe, de ugyanilyen hirtelen bizonytalanodnak el.

Az arányok, főként a karakterek szerepeltetésének aránya mindig is foglalkoztatott az operettek esetében. Sok darab középpontjában és címszerepében egy nő áll. A Csárdáskirálynő, A Bajadér, Viktória, A csókos asszony, Cirkuszhercegnő, hogy csak az Operettszínház repertoárjába tartozó darabokból említsek párat. Ezzel együtt azonban azt tapasztalhatjuk, hogy egyes darabokban a bonviván mintha háttérbe szorulna, és a primadonna karakterének kiemelése mellett még a szubrett és táncoskomikus pár is mintha nagyobb szerepet kapna. A bonviván pedig szinte eszközzé degradálódik a primadonna egyéni sorsának bemutatása mellett. Ha már egyszer így írták meg, változtatni nem igen lehet rajta, az viszont már más kérdés, hogy mennyire lehet ezen alakítani. Láttunk már olyat, hogy a színpadra állítás során átvettek a szerző más művéből egy-egy dalt, áriát, és becsempészték az aktuális darabba (lásd a Ma éjjel önről álmodtam című ária átmentését A Csárdáskirálynőbe Edvin számára Az ördöglovasból). Így legalább a szerzők által az esetenként kissé háttérbe szorított bonviván is több lehetőséget kap. A Sybillben is felemás érzést keltett bennem, egyszeri nézőben, hogy Petrov ugyan sokat van a színpadon, és a jelenléte fajsúlyos, amint testbeszédével, mimikájával követi és közvetíti, illetve lereagálja az eseményeket, de mindezt passzív-néma módon kell tennie. Mindez egy jó színésznek nem okozhat problémát, így nem okozott azt Dolhai Attilának sem, mindazonáltal vétek nem használni többet-jobban a tehetséget.

Volt olyan mozzanat az előadásban, amit nem tudtam értelmezni, így nem azt a hatást érte el, amit vélhetően szántak neki. Példának okáért itt van Petrov és a Nagyherceg esete a medvével. Miután visszatérnek a bálból a hotelbe, a két hölgy visszavonul, a férfiak rágyújtanak egy cigarettára… és besétál egy medve a hotelbe, kéri a kulcsát, majd felmegy a lépcsőn. Rosszkor rossz helyen? Talán. Ha akkor jön a medve (vagy medvének öltözött ember?), amikor a két férfi a cigizés után már a konyakozásból tér vissza, akkor ráfogom a delíriumra. Akkor talán vicces lenne, de így értelmetlen, hacsak nem arra utal a jelenléte, hogy ezen az estén minden megtörténhet, és meg is történik, és különösen meg sem kell lepődni rajta. Mint ahogy azon sem, hogy sarló-kalapácsos zászlót véltem látni egy jelenetben a cári Oroszországban, bár a történet pontos időbeli elhelyezése, bevallom, nem ismert előttem.

Egy másik jelenet esetében nem az értelmezéssel volt problémám, a helyzetet átláttam, kisebb fizikai akadállyal. Ez pedig Petrov esete az üvegajtóval. A Nagyherceg a bálban el akarja csábítani Sybillt, kettesben maradnak, mert a herceg mindenkit kiparancsol a teremből. Petrov is kinnreked, de látja, figyeli az eseményeket. Szép az ábrázolás, a féltékeny szerelmes tipródása, amikor is tétlenül kell végignéznie, ahogy egy társadalmi ranglétrán messze fölötte álló férfi el akarja csábítani a szerelmét. Nem a háziasszony, hanem a néző szól belőlem, amikor azt mondom, hogy ha használják ezt a megoldást, akkor figyelembe kell venni, hogy az üveg felülete hogyan tükröződik, azt pedig még inkább, hogy ha maszatos az a felület, akkor az nagyon belerondít a jelenetbe, és picit odavág a varázsnak.

Mindezen észrevétellel és tűnődéssel együtt teljességgel élveztem az előadás szinte minden percét. Jól szórakoztam, gördülékenyen, összeszokottan játszott a szereplőgárda, megvolt az összhang közöttük, és nagyon szépen szóltak a dalok, összességében jók voltak a poénok. A zene szépséges, dicséret illeti a zenekart és Cser Ádám karmestert, az énekkart és a balettkart. És természetesen a teljes alkotógárdát, akik színpadra állították a művet.

És ha már sokat emlegettem Kálmán Imrét, muszáj megjegyezni, hogy a Sybill kissé más, de igényes, szép darab, és Jacobi Viktornak ugyanolyan helye van a színházban, mint híresebb pályatársának.

Tapsrend - Sybill

Így készült: Sybill

Sybill - olvasópróba

Sybill - fotóspróba

http://vivalamusical.hu/galeria/sybill-az-operettszinhazban

Advent második vasárnapja

Nem támogatom a Coca-Cola-t, sem más gyártót, de ez a reklám aranyos :)

*

I don't support Coca-Cola nor other manufacturer, but this ad is cute :) 

Advent első vasárnapja 2015

Számomra a Karácsonyra való készülődés az, ami széppé varázsolja ezt az időszakot, ami a karácsonyfa feldíszítésével éri el a csúcspontját. Szép utazás ez, de nagyon gyors is. Valahogy mindig úgy vagyok vele, hogy amikor eljön a Szenteste, szinte sajnálom, hogy máris itt van, mert most már nem kell mire várni, hiszen elérkezett. 

De addig is, amíg belerohanunk december 24-be, élvezzük ki ezt az időszakot, és varázsoljuk olyanná, amilyenné szeretnénk! És adjunk sok szeretetet! 

John Lewis Christmas Advert 2015

Lara Fabian Budapesten! - Lara Fabian in Budapest!

Íme, a nagy igazság:a lehetetlen nem létezik!

Egy nap egy férfi látott egy videót, beleszeretett a dalba. Megismerkedett az előadó dalaival, és úgy döntött, elhozza őt Magyarországra. És lőn! 

2016. április 26-án a Papp László Budapest Sportarénában LARA FABIAN  lép fel!

http://larafabianbudapesten.blog.hu/

https://www.facebook.com/larafabianbudapesten/

*

The truth is: impossible does not exist!

One day a man saw a music video and fell in love with the song. He got acquainted with the performer's songs, and he decided to bring her to Hungary. And voilá!

LARA FABIAN concert on April 26, 2016. in the Papp László Budapest Sportaréna!

http://larafabiantohungary.com/

https://www.facebook.com/larafabianbudapesten/

Párizs - Paris

Tegnap délután többször hallgattam meg ezt a dalt. Josh ide, Josh oda, tegnap hatott rám először, nem tudom, miért. Pár órával később jöttek a hírek a párizsi támadásokról ...

Victor Hugo ... Nyomorultak .... Franciaország ... Párizs ... Musical ... Hozd őt haza!

*

Yesterday afternoon I listened to this song several times. Josh or not, it was no particular effect on me until yesterday afternoon, but I don't know why. Few hours later came the horrible news of the attack in Paris ...

Victor Hugo ... Les Misérables ... France ... Paris ... Musical ... Bring Him Home

Opera musicallel és mozgásszínházzal, avagy Egy anya története - Budapesti Operettszínház a Zeneakadémián

Amikor több műfaj és az őket képviselő alkotók együtt dolgoznak, abból valami igazán jó, eredeti, esetleg meghökkentő, a konvenciókat mellőző megoldás kerekedhet ki. 

Mi történik akkor, ha a Budapesti Operettszínház a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel együttműködve, az inkább prózai darabokat jegyző Zsótér Sándor rendezésében színpadra állít egy Hans Christian Andersen történetére Fekete Gyula zeneszerző által írt "requiem-drámát"? Akkor egy zeneileg és szereposztását tekintve összetett, érdekes koncepción alapuló, lelket borzongató, szép kortárs opera születik. 

Fekete Gyula, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneszerzés Tanszéke vezetőjének műve, amelynek librettóját a sokak által ismert és szeretett – többek között – költő, Beney Zsuzsa írta, a Miskolci Operafesztiválon került bemutatásra idén nyáron. Az egyfelvonásos kisopera budapesti premierjére november 5-ig kellett várni. 

Aki ismeri a dán meseíró, Andersen történeteit, az tudja, hogy a legkevésbé sem könnyedek. Szó sincs habos-babos, édes-aranyos köntösbe burkolt, könnyen fogyasztható, vidám sztorikról, sokkal inkább megrendítő, az élet nehézségéről, a küzdelmes emberi sorsokról és nem egyszer a elmúlásról szóló tanmesékről beszélhetünk. Az Egy anya története is ilyen, aminek opera változatát a Zeneakadémia Solti Termében mutatták be, és ahol november 6-án én is megnéztem.

Egy négy részre osztott házat látunk a színpadon, két emelettel, sok ajtóval, az emeletek között lépcsővel. Az emeleten az Anya (Frankó Tünde) altatja gyermekét. Énekel neki, de a gyermek nehezen nyugszik meg, az anya is egyre nyugtalanabb. A hangja fáradtan szól, kéri a fiúcskát, hogy aludjon, előbb lágyabban, majd egyre erőteljesebben, szinte követeli, erős hangsúllyal megnyomva a szó végét: "Aludjjj!" Az Anya zaklatottan, egész testével ringatja gyermekét, de valami nincs rendben, mert hamarosan kétségbeesetté válik a hangja, és már azt követeli a gyermektől, hogy keljen fel: "Ébredjjj!" 

A kétségbeesés közepette betoppan egy férfi (Dolhai Attila) a házba. Egy vándor. Az Anya invitálja, maradjon, főz neki levest, szárítsa meg a ruháit. És kéri, hogy amíg ő főz neki, bár nem igazán van miből, mert nagyon szegény, ringassa beteg gyermekét. A férfi elfogadja az Anya ajánlatát, ölbe veszi a fiúcskát, de nem elringatja, hanem elragadja, elviszi magával. A nő utána rohan, de nem látja, merre ment. Elkeseredésében az Éjhez (Nádasi Veronika) fordul, mert ő láthatta egyedül, merre ment a férfi. Az Éj elmondja neki, hogy nem találhatja meg, nem érheti utol, mert ő nem egyszerű vándor, hanem maga a Halál, aki mérföldeket lépve suhan végig a tájon. Felajánlja, hogy ha elénekli neki azt a dalt, amit a fiának énekelt mindig, és neki adja a lelkét, akkor megmutatja, merre ment a Halál. Így is lesz, majd az Anya elindul, hogy visszaszerezze a fiát. Útja során találkozik a Csipkebokorral (Langer Soma), aki örök magányban áll az út mentén, fázik, melegségre vágyik. Kéri az asszonyt, hogy adja neki a vérét, hogy felmelegítse, cserébe megmutatja, merre ment a Halál. Az Anya enged a kérésnek, majd továbbmegy, amíg útját nem állja a Tó (Lukács Anita). Ő is tudja, merre tart a Halál, de ő sem adja ingyen az információt: az Anya szemét kéri cserébe a válaszért, hogy azok legyenek hullámai mélyén a legszebb gyöngyök.

Az Anya az út utolsó állomásán a Sírásóval (Blazsó Domonkos) találkozik, aki öreg, és az útmutatásért cserébe elkéri a nő fiatalságát és az azt jelképező fekete haját. A nő mindenétől megfosztva találkozik újra a Halállal. A Halál elmondja neki, hogy ő Isten kertésze, nem gonoszságból viszi magával az embereket. Ő nem kér semmit magának az Anyától, csupán választ vár egy kérdésre. Két sorsot mutat az anyának. Az egyik sors boldog, Isten kertjében telik gondtalanul, míg a másik a Földön, nyomorban, betegségben, szenvedve. Az Anya tudni akarja, melyik az ő fiának a sorsa? A Halál azt feleli, hogy ez csak rajta múlik, neki, az Anyának kell eldöntenie.  A döntés egyszerre könnyű és határtalanul nehéz. Az Anya végül azt kéri, hogy vigye el a Halál a fiát Isten kertjébe. 

A történet itt véget is ér. Nem igényel hosszú-hosszú oldalakat. Egyszerű, mégis pokolian nehéz az anyai szeretetről, az önfeláldozásról írni. És nem könnyű színpadra álmodni és megvalósítani az álmot pusztán zenével, emberi hanggal és mozgással, tárgyi eszközök nélkül. De, ami az én véleményemet illeti, Zsótér Sándor rendező instrukciói által, Balassa Krisztián zenei vezető, karmester segítségével, a Budapesti Operettszínház zenészei, színészei és a Zeneművészeti Egyetem hallgatója által megelevenítve, mindez sikerült. A történethez Ambrus Mária álmodott díszletet, Benedek Mari jelmezeket és Ladányi Andrea a koreográfiát.

A mű zeneisége összetett. Keveredik benne az operai és a musicales hangzás. Az Anya operai drámaisága szemben áll a Tó csilingelő koloratúrszoprán szólamával és az Éj musicales, nyersebb hangjával, továbbá a Halál lágyabb, a két műfaj közötti tenorjával,  a Csipkebokor musicales baritonjával és a Sírásó basszus, klasszikus szólamával. Érdekes ez a zenei egyveleg, hiszen operaénekes, operettprimadonna, musicaltől az opera felé tartó énekes és musicalénekes egyaránt szerepet kap benne. A néző füle érzi, érti a szólamok, karakterek hangzásbeli különbözőségeit. A tisztán operaszerető közönség lehet, hogy idegennek tartja a musicalesek jelenlétét, a musicalt előnyben részesítőknek viszont valószínűleg a klasszikus hangzás lesz váratlan. A különböző műfajok és képviselőik egy darabban szerepeltetése meglepő fordulat, de nagyon jó kísérlet arra, hogy az eltérő közönség egyazon előadás keretei között ismerkedjen a másik műfaj jellemzőivel, már ami az énektechnikát illeti.

A zene mellett a színészek díszletben való mozgása vezeti a történetet. Az Anya érzéseit a színpadon szintén folyamatosan jelen lévő Tó, Éj és Csipkebokor a mozgásával illusztrálja, ami hasonlít a pantomimre. A szintén női karakterek, a Tó és az Éj többször ugyanazt a testhelyzetet veszi fel, mint korábban az Anya, párhuzamot mutatva a korábbi és a jelenlegi történések között. 

Ezen hármas a mozgását tekintve eltér az Anya-Halál-Sírásó hármasától, mert a mozdulataik, nem pedig tetteik utalnak kilétükre. A Tó mozgása hullámzó, kézmozdulatai a víz mozgását utánozzák. A Csipkebokor dermedten kuporog a fagyban, majd, miután az Anya a vérével felmelegíti, kinyújtózik, levelei újra élettel telnek meg, amit a keze, ujjai rezgésével imitál. Az Éj különös, néha érthetetlennek tűnő mozgásokat végez. Meg-megrázkódik, úgy tűnik, mintha neki akarna iramodni, majd ismét mozdulatlanná dermed. Az éjszaka az alvást jelenti legtöbbünk számára, az alvás az álmodást. Ha néztünk már alvó embert, akkor tudjuk, hogy nem mozdulatlanul fekszik álmában, hanem forgolódik, megrándul, és amikor ellazulnak az izmai, jön a zuhanáshoz hasonló érzés, aminek hatására összerándul, kirúg. Az álom, és az Éj nem teljesen nyugodt. Ha hozzászokik a szemünk a sötéthez, látunk, de minden ijesztő, egyes érzékeink tompulnak, mások kiélesednek, egyes mozdulatok nem tűnnek tisztának.

A karakterek megjelenésüket tekintve is két csoportot alkotnak. Az Anya és a Sírásó emberek, jelmez nélkül, hétköznapi ruhába öltöztek, ami nem utal a személyükre. A Halál, mint vándor, ruháját tekintve szintén átlagembernek tűnik, szürke öltöny és szürke póló van rajta. Nem utal semmi a kilétére. Szürke ruhába öltözött, kellemes megjelenésű, egyszerű fiatalember. Megjelenésében nincs semmi fenyegető vagy gonosz. A Halált általában fekete ruhában, fekete lepelben, esetleg kaszával szokták ábrázolni. De itt nincs fekete szín, de nincs fehér sem. Hiányzik a két véglet. Csak szürke van. Köztes szín, nem foglal állást a koncepció abban, hogy jó-e vagy rossz-e a Halál. Aki veszített már el valakit betegség miatt, az tudja, hogy kettős érzés uralkodik el az emberen. Talán hallotta már mindenki azt a mondatot, hogy "Neki már nem fáj tovább." De fáj annak, aki itt marad, nap mint nap átélve a másik elvesztése miatti fájdalmat. A halál megváltás a szenvedőnek, de folyamatos szenvedés a hátrahagyottnak.

Az Éj pizsamában és köntösben van, a Tó ruhája kék, csillogó vízcseppekkel borított, kabátját vízbuborékok borítják. A Csipkebokor kapucnis, kis piros izzókkal világító felsőben kuporog a padlón, fején piros sapkával. Az Anya véráldozata után végre kinyújtózik, leveti felsőjét és sapkáját, zöld, levélmintás ing utal kilétére.

  

A karakterek interakciói személytelenek. A darab szinte teljes hosszán keresztül megfigyelhető, hogy egymásnak "beszélnek", nem egymással. Az arcok túlnyomórészt szenvtelenek, sokszor még akkor sem néznek az Anyára, amikor neki címzik a mondanivalójukat, helyette legtöbbször a távolba merednek szenvtelen arckifejezéssel. Nincs igazi kapcsolat közöttük, az arcukkal nem igazán fordulnak egymás felé, bár a testük többször érintkezik, pl. amikor az Anya átöleli a Csipkebokrot, hogy vérét adja a tövisei által okozott sérülésekkel, vagy amikor a Tóban megmossa az arcát. Az Éj, amikor kéri, hogy az Anya énekeljen neki, az Anya ölébe fekszik, mint korábban a fia tette, és ugyanígy nyugszik az Anya a Halál karjaiban a döntése után, megnyugvást keresve.

Az, hogy nem néznek egymás szemébe, számomra az elidegenedést ábrázolja. A gyászoló ember magánya, bezárkózása mellett megjelenik a többi ember részvéte, de óhatatlanul felbukkan az elutasítás, a késztetés, hogy távol maradjon a gyászolótól, mintha így távol tarthatná magát egy esetleges saját gyásztól. 

A történet az Anya házában kezdődik, és ott is ér véget. Onnan ragadta el a Halál a gyermeket, és ott dönthet az Anya a fiú sorsáról. Ahogy korábban az Anya tartotta a karjában gyermekét, úgy fekszik most ő a Halál karjában. Azonban amikor a Halál távozik, végigjárva a házat helyiségről helyiségre, mintegy jelezve, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat, nem viszi magával a nőt. 

Az Anya mindent odaadott magából, mégsem tudta megmenteni a gyermekét magának, de saját szenvedése árán megmenthette őt az időtlen boldogságnak. Az idő ugyanis csak addig volt jelen, amíg a Halál el nem vitte a gyereket. Addig a ház falán a digitális óra a valós időt mutatta, de amikor a Halál elhagyta a házat, az idő megszűnt létezni. 

A történet több mint komor. Összetett, megragadó. Nem elég a dallamvezetésre és az énekre figyelni, nézni kell a többi színész mozdulatait is, így az előadás beszippantja a nézőt. Szoktam figyelni a közönség előttem ülő tagjainak a reakcióit, de most nem volt rá érkezésem, mert magával ragadott, összpontosításra késztetett a darab. A színészek által közvetített érzések útján kiváltott saját érzéseimre koncentráltam, most nem akartam osztozni bennük másokkal. 

Persze mindehhez nyitottnak kell lenni, kell valami, ami megtartja az ember figyelmét. A szerzők, a színészek, a zenészek, a dallam, a műfaj(ok), kinek mi. Én nem gondolkodtam azon, miért ragadta és tartotta meg végig a figyelmemet az előadás, és számomra így van ez jól. Mondhatnám, hogy szeretem az operát, a Budapesti Operettszínház társulatát, Andersen történeteit, akár azt is, hogy ámulatba ejtett ismét a Zeneakadémia impozáns, gyönyörű épülete, de nem kell magyarázni, ha valami működik. De biztos vagyok benne, hogy nem volt ezzel mindenki így, hiszen különbözőek vagyunk. 

Az én esetemben sem mondhatom azonban azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Számomra a libretto az, amit több ponton nem értettem. Nem azért, mert azt nem értettem, hogy mit énekelnek a színpadon, bár sajnos ez is előfordult többször a klasszikus hangképzés kellemetlen velejárója okán Frankó Tünde és Lukács Anita esetében. Hanem azért, mert az Éj, a Tó és a Csipkebokor dalainak többsége ismétlésekre szorítkozott, ami azt jelenti, hogy akár két percig is ugyanazt a két sort énekelték újra és újra. És emiatt az ember kizökken, és végső soron unatkozni fog, a darab pedig elveszítheti időlegesen a néző figyelmét.

Ugyanakkor a librettót tekintve szívhez szóló, amikor az ember egyszer csak egy anno általa, vagy már a saját gyerekei által anyák napján szavalt vers sorait hallja a színpadról az Anya és a Halál által énekelve. Hiszen a librettót Beney Zsuzsa írta, és ki ne hallotta volna a Hogyan vártalak című versét?

Frankó Tünde, az önfeláldozó Anya hangja megragadja az embert, átérződött rajta a szenvedés. Érdekes mozzanat, hogy a Halált játszó Dolhai Attilával 2006 nyarán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már játszott a hasonló mondanivalót hordozó Mária Evangéliumában, ahol Tünde Máriát, Jézus édesanyját, míg Attila Jézust formálta meg. 

Dolhai Attila nem először bújik a Halál szerepébe, hiszen Lévay Szilveszter csodás, nagy sikerű musicaljében, az Elisabeth-ben is megformálta ezt a karaktert, sőt, ezzel búcsúzott a musical műfajától. Mind a műfaj, mind a darab más, Attila az operettek bonviván szerepei mellett halad a tanulmányaiban előre, kóstolgatva az opera műfaját is. Az ő szólama az Egy anya történetében számomra nem egyértelműen operai, de a hangja szépen szólt most is, a tőle megszokott érthető kiejtéssel.

Lukács Anita bravúros a Tó koloratúrszoprán szólamában. A hangja csengőn szólt, erőlködés nélkül, gyönyörűen.

Nádasi Veronika hangja üt el leginkább a többiekétől, teljesen nélkülözve a klasszikus hangzást, de a musicalekben tőle megszokott magabiztossággal, bár néha kissé kiabálva énekelt.

Langer Soma baritonja szintén magabiztosan, jól szólt, erősítés nélkül is.

Blazsó Domonkost eddig még nem láttam, az ő szerepe a legkevésbé fajsúlyos, és számomra az ő hangja egy kicsit elveszett, nem tűnt elég erősnek.

Szép estét szerzett az alkotógárda, szerzők, rendező, zenészek, színészek egyaránt. 

Aki nyitott egy kortárs magyar operára megkapó dallamokkal, és szeretné Andersen történetét zenei köntösben is megismerni, élvezni a Budapesti Operettszínház színészei és zenészei előadását Balassa Krisztián biztos kezű vezetése mellett, az keresse a darabot, remélhetőleg műsorra tűzik még az évadban.

2015. június, Miskolci Operafesztivál

Egy anya története - különleges zenei csemege (Budapesti Operettszínház honlapjáról):
http://www.operett.hu/cikkek/egy-anya-tortenete-kulonleges-zenei-csemege/1160

Váróterem (2015) - Sokolowski András kisjátékfilmje

"Színes, magyarul beszélő filmdráma (in full HD)

Főszereplők: HEGYI BARBARA, DIÓSSI GÁBOR

Tartalom:

TÜRELEM, nemsokára szólítjuk!

Olvasható a nagy fekete ajtón aranyozott táblára írva. Az Öreg úr (Dióssi Gábor) nyugodtan várakozik, a Nő (Hegyi Barbara) ideges.

- Már régóta ül itt? - kérdezi a Nő és nem is sejti, hogy élete legfontosabb beszélgetésébe kezdett bele.

Sokolowski András kisjátékfilmje finom árnyaltsággal járja körbe a 21. századi nők társadalmi szerepválságát, és elgondolkodtató alternatívaként mutatja be a vágyak és a lehetőségek összeegyeztetésének lehetőségét."

... írja az ismertető. És nem is kell szerintem többet hozzátenni, mert a film önmagáért beszél. A társadalomnak, és főként nekünk, a nőknek, rólunk, a nőkről. Csak meg kell nézni és meg kell hallgatni. Illetve meg kell hallani, mit mond. Majd átgondolni, átérezni, átszűrni magunkon.

Én biztos vagyok benne, hogy több lehetséges értelmezést találnak a nézők, főként az utolsó képkockákat tekintve. De a lényeg szerintem minden értelmezésnél ugyanaz marad ...

Bravó, nagyszerű film, köszönet érte az alkotóknak! 

Mindenkinek ajánlom, hogy szánjon 25 percet a napjából a film megnézésére! Az a 25 perc talán több időt fog majd kamatozni a későbbiekben.

Értük ...

... mert Ők már nincsenek közöttünk, de örökké velünk maradnak ... 

Jodi Picoult - Sorsfordítók

Volt egyszer egy fiú és egy lány. A Hart és a Gold család gyermekei, akik szinte egy időben születtek és együtt nőttek fel. Lelki társak. Történetük nem hasonlít Rómeó és Júlia történetére, hiszen a szüleik tudják, hogy őket az ég is egymásnak, egymásért teremtette. Nincs kétségük afelől, hogy a gyerekkori barátságot felnőttkori szerelem és házasság fogja követni. És így is lesz. A fiú egy nap nem Emilyt látja barátjában többé, hanem a Nőt. Az iskolában mindenki úgy tekint rájuk, mint a tökéletes párra, akik tökéletes szinkronban vannak, ismerik egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait. Az ő szerelmük nem hebrencs tiniszerelem, hanem mély és érett. Ám egyikük olyan titkot őriz, amiről senki nem tud, még a lelki társa sem. És a titok tragédiához vezet. 

Emily nem tud együtt élni a múlt titkával és nem tud megbirkózni az új titokkal sem, ami miatt veszélyben van a jövője. De egyik titokról sem beszélt soha sem Chrisnek, sem a szüleinek. Némán szenved és végső megoldásként arra kéri Christ, hogy segítsen neki megszabadulni a testét-lelkét gyötrő fájdalomtól. A fiú nem tud szerelme nélkül élni, de annyira szereti a lányt, hogy inkább él nélküle, mintsem nap mint nap lássa annak fájdalmát. Teljesítve a lány kérését ellopja apja fegyverét azzal a szándékkal, hogy megmenti a lányt ... az életnek vagy a gyötrő fájdalomtól. 

Picoult szerintem kegyetlen írónő. A szó legjobb értelmében, már ha a kegyetlen szónak lehet jó értelmet kölcsönözni. Olyan szintű érzékenységgel ír a barátságról és szerelemről, a szülői szeretetről, az önfeláldozásról és az áldozatról, hogy nem hagyja nyugodni az ember lelkét és gondolatait. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mennyire lehet erős a barátság és a szerelem, szerethetünk-e mást jobban, mint saját magunkat, mennyit tudhat és valójában mit tud egy szülő az imádott gyermekéről, és elkerülhető lehetett-e volna a két család tragédiája. Ha azt kérjük a szerelmünktől, hogy segítsen meghalni, vajon igazán szeretjük őt? És ha segítünk a szerelmünknek meghalni, mondhatjuk-e, hogy az életünknél is jobban szerettük? 

Az írónő úgy ír, mint minden regényében. Olvasmányosan, könnyedén, ahogy megszokhattuk, de a története most sem hordoz magában semmiféle könnyedséget. Mert letaglóz. Mint Rómeó és Júlia története. 

SAKK, kicsiben és nagyban - musical, Magyar Színház

Tinikoromban találkoztam először a Sakk (Chess) című musicallel, amikor a rádióban hallottam egy fülbemászó dalt. Eszembe sem jutott, hogy amit hallok, nem popdal, hanem egy zenés darabból kivett dal. 

A klipet akkor nem láttam, de ha láttam volna, szerintem akkor sem kapcsoltam volna össze a zenét musicallel, végül is ki akarna színdarabot írni a sakkról, nem igaz?

Szerencsére van, aki akart. Tim Rice, szövegíró, Benny Andersson és Björn Ulvaeus zeneszerzők. A két utóbbi úriember neve ismerősen csenghet azoknak, akik musicalkedvelőként szeretik a Mamma Mia-t, vagy úgy általában a nagy sikereket elért svéd csapatot, az ABBA-t. Igen, ők az ABBA zenészpárosa. 

A közös munka eredményeként 1984-ben született meg a Chess címet viselő lemez, amin olyan nagyságok énekeltek, mint Elaine Paige, vagy Tommy Körberg. 1986-ban került színpadra a darab a West Enden, majd két év múlva a Broadway is műsorra tűzte.

Második találkozásom a musicallel egy nagy kedvencemnek köszönhető, az amerikai énekesnek, Josh Grobannek. Pályáját ismerve tudtam, hogy amikor 2003-ban az USA-ban egy jótékonysági előadás keretében bemutatták a darabot, ő énekelte a szovjet sakkozó, Anatoly Sergievsky szerepét. Nagyon fiatal volt még, 22 éves, bár a karakter érett férfi, de számít-e a kor, ha az énektudás, a telt, érett bariton és a színpadi jelenlét megvan? És számít-e, ha az ember nem musical színész, amikor a Sakk az a darab, aminek leginkább koncertverzióját mutatják be a színházakban, ahol a történetvezetés a dalok dinamikáján keresztül történik, a zene kifejező ereje kap nagyobb hangsúlyt, nem a színészi játék? Persze arra is szükség van, de itt leginkább a  hangon, mimikán keresztül jut érvényre az érzelmek továbbítása. 

Mondhatni  az egész darab szinte eszköztelen, hiszen egy, a színpad közepén felállított, hatalmas sakktáblán kívül, amelyen a sakkfigurákat táncosok alakítják, és egy asztalra helyezett sakktáblán kívül csak egy-két szék az összes kellék. A zenekar és a kórus is a színpadon kap helyet, mintegy keretbe foglalva a történetet. Vagyis a darab mondanivalójának leginkább hús-vér kellékei vannak: maguk a szereplők, akik tulajdonságaikkal, viselkedésükkel, tetteikkel reprezentálják azt a politikai hátteret, ahonnan érkeztek. Mert a történet, bár a sakkvilágbajnokság döntője körül bonyolódik, sokkal több ennél: politikai nagyhatalmak ütközete, ahol nem feltétlenül dönthetjük el, hogy ki a jó és ki a rossz.

Harmadik találkozásom a darabbal ismét Josh Grobanhez kötődik. 2008-ban Londonban, a Royal Albert Hallban ismét bemutatták, Chess in Concert címmel, olyan nagy nevek közreműködésével, mint a Broadway sztár, Idina Menzel, Adam Pascal vagy David Bedella, illetve a West End kiválósága, Kerry Ellis. A főszerepet pedig Josh Groban énekelte. 

Magyarországon a Thália Színház és a Rock Színház is műsorra tűzte a darabot, majd a 2008-as Royal Albert Hall-beli változat szabadtéri világpremierjét mutatták be a Margitszigeten, 2010. augusztus 6-án, Egyházi Géza, Sári Évi és Szemenyei János főszereplésével. Ezt a verziót vitték színre 2014-ben a Bálnában, és ezt tűzte műsorra a Magyar Színház is, ahol október 24-én, délután végre megnéztem a magyar változatot.

A darab a hidegháború idején játszódik. Az olaszországi Merano ad otthont a sakkvilágbajnokság döntőjének, ahol az amerikai Frederick Trumpernek (Szemenyei János) kell megvédenie címét a szovjet Anatoly Sergievsky (Egyházi Géza) ellenében. Trumper, a faragatlan, nagyképű amerikai magasról tesz ellenfelére, csak negatív véleménye van róla, miként annak hazájáról is. Segítője, a magyar származású Florence Vassy (Sári Éva) számára azért annyira nem fekete-fehér a kép, bár neki nyomós érve van arra, hogy gyűlölje a szovjeteket, hiszen 1956-ban miattuk tűnt el az édesapja, és neki miattuk kellett elhagynia a hazáját, 5 évesen. 

A verseny puskaporos légkörben zajlik, és nincs igaza Florence-nak, amikor azt mondja Trumpernek (akinek már a neve - csaló, szélhámos - sem utal kellemes karakterre), hogy a sakk nem maga az élet. Mert igenis sorsokról van szó, ha úgy tetszik, életről-halálról. 

Az első játszma félbeszakad, a versenyzők nem tudnak egymás fölébe kerekedni, sokkal inkább az indulataik vezérlik őket, mintsem játéktudásuk. Az amerikai nem jól viseli a feszültséget, és kiviharzik a teremből. A két férfi támogatói, Florence és Molokov (Molnár Erik), akik maguk is nagy játékosok, de nem csak a sakk területén, megbeszélik, hogy semleges terepen összehozzák pártfogoltjaikat, hogy felülemelkedjenek az indulatukon és visszatérjenek a sakktáblához.

Florence tudja, hogy Fredet kellene támogatnia, bár az vele sem bánik kesztyűs kézzel, és végképp csalódik a férfiban. Azt is tudja, hogy igazából mindenki csak saját magára számíthat, mert mindenki másoké fölé emeli a saját, önös érdekeit, legyen a célja bármi is.

Az összehozott találkozón csak Anatoly és Florence jelenik meg, és többet kapnak tőle, mint amire számítanak. Azzal ellentétben, amit a másikról gondoltak, egyikük sem azt szűri le a személyes találkozóból, hogy a másik agresszív, szívtelen karakter, hanem vonzalmat éreznek egymás iránt. Ami válaszút elé állítja őket. 

A versenyzőknek nincs más választásuk, mint visszatérni a sakktábla mellé. Azonban a játékban erős, de az elmét tekintve kissé sérült ember benyomását keltő Trumper elárulva érzi magát Florence által, ami miatt a sakkra sem tud összpontosítani, és ez a világbajnoki címének elvesztéséhez vezet.

Az amerikai vereségét újabb szenzáció követi: a szovjet világbajnok menekült státuszt kér Angliában, és új támogatóra és társa lel Florence személyében. A férfi országok, pártpolitika és az érzelmek hálójában vergődik, amikor úgy dönt, hogy a nyugatot választja, időlegesen hátrahagyva két gyerekét és feleségét.

A második felvonás Bangkokban találja a szereplőket, egy év múlva. Anatolynak itt kell megvédenie bajnoki címét volt szekundánsa, Vigand ellen. A játék azonban még nagyobb léptéket vesz, amikor még inkább politikai és hatalmi csatározás színterévé válik. 

A szovjetek érdeke azt kívánja, hogy Anatoly veszítse el a címét, és térjen haza. Ennek érdekében kétfrontos támadásba kezdenek. Bangokba viszik  a férfi feleségét, Szvetlanát (Kecskés Tímea), és az amerikaiaknak - jóbaráti gesztusként - elárulják, hogy Florence apja életben van, a szovjetek tartják fogva, de szabadon engedik, ha Florence ráveszi Anatolyt, hogy veszítse el a döntőt.

S míg a szovjetek taktikáznak, az amerikaiak sem tétlenkednek. A Global Televíziónál új tudósító lép színre, a trónfosztott bajnok, Frederick Trumper, aki még mindig attól szenved, hogy nem csak a címét, hanem Florence-t is elvesztette, köszönhetően temperamentumának, énközpontúságának és az álarcnak, amit még gyerekként vett magára. 

A világbajnoki döntő 5:5-re áll, és a hatalmi harc is eldöntetlen. Anatoly sem a meccset, sem az elveit nem akarja feladni. Úgy akar győzni, hogy szabad maradjon, sakkozhasson, ő legyen a bajnok, és a szabadsága fejében vissza tudja adni Florence-nak az apját. De a kérdés az, hogy lehet-e minden fronton nyerni, vagy van, amit végül fel kell adni? És mi van, ha ez pont a szerelem?

Anatoly megvédi a címét, de úgy tűnik, minden mást elveszít. De mi is az, ami a legtöbbet jelenti számára az életben?

Talán egy ember van, akit az egész csatározásban nem befolyásol senki, az ő álláspontja nem változik: az ő szemében minden fekete vagy fehér, ahogy a ruhája is, és akinek a sakk jelenti a legtöbbet, az a minden, hiszen maga a sakk nagyobb, mint a játékosok ... álljanak akár a sakktábla két ellentétes térfelén vagy valamelyik nagyhatalom szolgálatában. Ő a Bíró (Kis Ernő Zsolt) ...

Szenvedély, hatalom, árulás, szerelem ... mindez lenyűgöző zenei köntösben. A darab zeneisége egyedülálló. A szóló dalokon és duetteken túl az ember nem tud kikerülni a kórus mindent elsöprő erejének hatása alól. És ez működik nagyban, mint a Royal Albert Hall, és működik "kicsiben" is, mint a Magyar Színház. Aki még nem látta, és el tud vonatkoztatni attól, hogy nem egy folyton változó díszlettel körülvett, hanem egy lecsupaszított előadást fog látni, mindenképpen nézze meg, szerintem nem fogja megbánni. 

Mindenképpen ajánlom a Royal Albert Hallban rögzített Chess in Concert 2008 dvd verziót, és ajánlom a Magyar Színházban futó darabot, élőben, ha még fogják játszani.

A darabon túl essen szó a szombati előadás szereplőiről is, és a helyszínről. Kezdem az utóbbival. 

A Magyar Színház, nekem, a külső szemlélőnek, úgy tűnik, hogy sajnos nem igen változik, külsejét, felszereltségét tekintve legalábbis nem valószínű, hogy az utóbbi egy-két évtizedben felújításon esett volna át. Nem tisztem a gazdasági helyzettel foglalkozni, nem is teszem, így inkább azt mondom, hogy sajnálom, hogy a Sakk nem patinásabb, előkelőbb környezetben kerül bemutatásra. 

A színház gazdasági helyzetét nem firtatom, a magaméra viszont nagyon is odafigyelek, ezért azt kell mondanom, hogy a 7900,- forintos jegyár sok. Még az első sorba is, sőt, főként az első sorba! Annak is a jobb oldalát tekintve, mivel a színpad magas, sőt, a sakktábla miatt egy része meg is van emelve. Ez mind azt eredményezi, hogy az ember kitöri a nyakát a két órányi felfelé bámulás során, belát a színpadon álló hölgyek rövid szoknyája alá, viszont a színpadot nem képes belátni, miként azt sem, miért nem olcsóbbak a jegyek elől? És sajnálni fogja, hogy miért nem - például - az ötödik sor közepére vett jegyet a barátnője? Nyilván azért, mert ő maga sem volt tisztában a viszonyokkal, és nem is hibáztatható ezért, és nem neki kellett volna tőlem elnézést kérnie a rossz helyért. Vannak színházak, ahol a jegyárusító oldalakon közlik, hogy a színpad egy része nem látható be rendesen, és ezért olcsóbbak is ezek a jegyek ...

Szerencsére maga az előadás kárpótolt a külső körülményekért. A szólisták hangja a helyén volt, jól szóltak, kisebb pontatlanságokat nem számítva, bár összességében nem éreztem, hogy túllépték volna azt a határt, amitől az embernél bekövetkezik a HŰHA érzés. Talán ludas vagyok ebben én magam is a 2008-as londoni verzió iránti elfogultságom miatt. Mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy sokan a londoni előadással kapcsolatban éreznek úgy, hogy számukra nem éri el az ősbemutató minőségét. De amondó vagyok, hogy addig jó a közönségnek, amíg van mit összehasonlítania, és van lehetősége új és új élményeket szerezni!   

A kórus szépen, összehangoltan szólt, lúdbőrt keltett az ereje, bár ez az erő néha kissé elnyomta a szólistákat. A zenekar jól végezte a dolgát, de egy nagy bánatom van: az a gyönyörű hárfa! Az nagyon hiányzott! 

A csapattagokat, riportereket, diplomatákat alakító énekesek tetszettek, üde színfoltot nyújtottak mindig újabb és újabb szerepükben.

A  táncosok, főként a sakkjátszmák eltáncolása során szépek-jók voltak, sajnálom, hogy pont a világot jelentő deszkák, vagyis a színpad egy része takarta ki őket néha a nézők egy része elől.

Azzal indítottam, hogy koncertverzióról beszélünk, eszköztelen játékról, ahol a színészek hangján és mimikáján van a hangsúly. Szombat délután nekem a mimika nem mindig működött, mert például Florence hatalmasra tárt szemekkel nézett a világba, ha mérges volt, vagy akár csalódott, akár szomorú. Mint ahogy Anatoly ugyanúgy mozgatta az állkapcsát, ha ideges volt, vagy frusztrált, netán gondolkodott. Azért ennél egy picit többre vágytam, mert játékosság nélkül nem lesz igazán kerek az előadás, koncertverzió ide, díszlethiány oda. Volt, akinél a színészi játék és a hang egyaránt jó volt, például a Trumpert alakító Szemenyei János esetében. Bár ő olyan szinten ellenszenvessé formálta a karaktert, hogy a Pity the Child/Szegény kissrác című szólójának mondanivalója ellenére sem tudtam egy percig sem részvétet érezni iránta.
És volt, amikor úgy éreztem, hogy az ének az erősebb, például Molokov (Molnár Erik) basszusa meggyőzőbb volt, mint a szerepformálása. 

Ha az összképet tekintem, akkor azt mondhatom, hogy jó előadáshoz volt szerencsém, köszönet érte a művészeknek, és remélem, hogy a darabot ismét színpadra tudják állítani nagyobb keretek között.

Király Viktor az amerikai The Voice-ban - Viktor Király in The Voice, USA_2

Wow ...

Király Viktor az amerikai The Voice-ban - Viktor Király in The Voice, USA

Mit mondhatnék? Viktor büszke lehet a tehetségére, Magyarország pedig legyen büszke rá :) Így tovább, Viktor, hajrá!

*

What can I say? Viktor should be proud of his talent, and Hungary has to be proud of him :) Keep it going, Viktor, go for it! 

A Csárdáskirálynő - 2015, Baja, Budapesti Operettszínház

Ha egy előadás jól működik a kőszínházban, tud-e működni ugyanolyan szinten szabadtéri színpadon? Több lesz attól, hogy a színpad háromszor akkora, vagy éppen ellenkezőleg, elvész maga a darab a hatalmas térben? Biztosan akad példa az utóbbira is, de a Budapesti Operettszínház előadásában Kálmán Imre A Csárdáskirálynő című, idén 100 éves operettje, úgy érzem, működött a Baján felállított hatalmas szabadtéri színpadon. Bár ez a nézők egy részénél biztosan nem ilyen egyértelmű, tekintve, hogy többen elvesztek a nagy színpad láttán, és konkrétan arra néztek, amerre a színpadot tudták, vagyis előre ... még akkor is, ha a történés Balra át!-ot vezényelt a közönség nyakának. De ne szaladjak ennyire előre!

Rizikós dolog szabadtéri előadásra jegyet venni, hiszen az időjárás elég szélsőséges dolgokat tud produkálni. Karácsonykor tavaszt, júliusban késő őszt, a repertoárja igen széles. Tavaly augusztus végén, amikor szintén Bajára indultunk, hogy megnézzük az Operettszínház Elisabeth című musicaljét, bizony, visszatapsoltak minket a következő napra is, mert az előadás a meghirdetett időpontban, viharos, esős idő ígérete miatt elmaradt. Másnap pedig majd' odafagytunk a nézőtérre, pedig jól beöltöztünk; mintha nem is augusztust, hanem minimum októbert írtunk volna. 

Most azonban kegyes volt hozzánk az idő, sőt, bepótolni látszott az előző évi hideget. Kicsit talán túlzásba is esett ...

Idén összekötöttük a kellemest a kellemessel, és több napot töltöttünk Baján családi nyaralás keretében. Az idő csodás volt, mondhatni túltett önmagán, hiszen minden nap 40 fokot mutatott a hőmérő a Szentháromság tér környékén. A forróság szó szerint kézzelfogható volt, miképpen az operettszínház művészeinek és vezetőinek közelsége is. Olyannyira, hogy első napi korai vacsoránk alkalmával az étteremben Lőrinczy György főigazgató ült le a szomszédos asztalhoz. Második nap, a közönségtalálkozót követően, egy másik étteremben Szilvia és Edvin, polgári nevükön Fischl Mónika és Dolhai Attila, a darab primadonnája és bonvivánja választotta a szomszéd asztalt, és időnként feltűnt mellettük Kállay Bori, Dancs Annamari és Kerényi Miklós Máté is. Harmadik napon, az első előadás napján a művészeti vezető, Kerényi Miklós Gábor, Kero telepedett mellénk többedmagával, például Gömöri András Mátéval, csak hogy teljes legyen a kör. Elveinkhez híven nem fedtük fel "inkognitónkat", továbbra is passzívak maradtunk, mint eddig is, mi, a nézők, és némán vettük tudomásul a jelenlétüket. Teszem hozzá, ők követtek minket, hiszen mindig mi voltunk ott hamarabb :) Kerora ez többszörösen igaz, mert szombaton is megjelent ebédünk közepette, ezúttal Somogyi Szilárddal, a színház egyik rendezőjével. 

A legnagyobb forróság közepette került sor a közönségtalálkozóra a vízi színpadon. Egészen biztos vagyok benne, hogy volt már a történelemben alkalmasabb helyszín is, lévén, hogy a Sugovicára épített színpad előterében a víz nem mutatott éppen túl szép képet és állagot, a napsütés pedig több volt mint kínzó. Nem véletlenül jutott eszembe, hogy most kellene kipróbálni, hány másodperc alatt készül el a kövön sütött tükörtojás, és egészen biztos voltam abban is, hogy ha leülök a nézőtérként szolgáló betonlépcsőre, akkor pár napig lehet, hogy az állás és a hason fekvés lesz a legkedveltebb, vagy legalábbis legelviselhetőbb testhelyzet a számomra. De végül bátor voltam, sőt, leleményes, mert egy darabig ácsorogtam a kezdés előtt, árnyékolva leendő ülőhelyemet. És működött, egy-két fokkal lejjebb tudtam venni a platni hőfokát :)

A közönségtalálkozóra a szomszédos csúszkapályáról érkeztek a vállalkozó és kevésbé vállalkozó kedvű aktorok. Kényelmesen, nyáriasan öltözve, ki kutyával, ki ásványvízzel. A könnyedség jellemezte a találkozót, bár a hangulat inkább volt az időjárástól forró, mint a művészek és az odalátogató közönség interakciójától.

A színészek Kero moderálásával kisebb sztorikat meséltek, amik a darabhoz kötik őket, kinek mit jelent a darab, ki hány szerepet formált már meg karrierje során A Csárdáskirálynőben. Jöttek a vicces sztorik, ki milyen bakit vétett előadásokon, hogyan keverte össze a magyar és német nyelvű szöveget, hogyan nem tanulta meg a német szöveget, hogyan esett le a cipője sarka, vagy hogyan esett el ő maga a színpadon. A közönség, vagyis mi, nem igazán voltunk aktívak, pedig kérdéseket vártak a művészek. Szerintem mindenki örült, hogy még nem gyulladt fel a haja és még tud levegőt venni az ezer fokban, nemhogy még kérdezzen is! Na, persze kifogás az mindig van, mint ahogy szerencsére kérdés is akadt két bátor jelentkező hölgytől. Mi indokolja az operettek esetében az egyes dalok szövegének átírását, illetve ki mit vinne haza a karakteréből a mindennapokra? 

A sztorik, kérdések és válaszok az alábbi videóból kiderülnek, amiket nem én készítettem, csak kölcsönzök:

Két alkalommal láttam az előadást a kőszínházban, hosszabb-rövidebb írás is született róluk (A Csárdáskirálynő , "Évadutolsó" előadások - Budapesti Operettszínház ) Mindkétszer jól szórakoztam, és erre minden esély megvolt az augusztus 29-i előadáson is a nők szívét könnyen elrabló, de a nők nyelvén nem igazán értő Edvin herceg (Dolhai Attila) és a tüzes sanzonett, Szilvia (Fischl Mónika) szerelmi csatározása során. Amibe belekeveredik és erősen bele is avatkozik a herceg barátja, a csélcsap agglegény, Bóni (Szabó Dávid), és a herceg leendő, szülei által választott menyasszonya, Stázi (Szendy Szilvi). No és persze a minden lében kanál, hallgatózni és pezsgőzni sosem rest hercegné, Anhilte (Kállay Bori), és a herceg, Leopold Maria (Csere László). És természetesen keveri a lapokat a háttérben a fiatalok boldogsága érdekében az Orfeum törzsvendége, Feri bácsi (Földes Tamás), és az ikrek, a pincér Miska és a komornyik Alfonz (Faragó András). 

Feleségül vehet-e egy herceg egy sanzonettet? Ha a szerelem indul hadba a házasságért, akkor nagy az esélye, és mivel operettről van szó, a szerelem győzni fog a végén, az garantált. Sőt, az is kiderül, hogy ha egy sanzonett előzetesen egy gróf felesége volt, akkor az esélyek tovább nőnek. Ez bizonyított tény, A Csárdáskirálynőben kétszer is bejönni látszik ez a húzás. És az is kiderül, hogy szegény herceg nem tehet arról, hogy egy sanzonettbe szeretett bele, hiszen már az anyatejjel is az Orfeumot szívta magába! Mert nem csak a szerelme, Vereczky Szilvia rabolja el a férfiak szívét, hanem Vörös Hilda is ezt tette, ugyanúgy, ugyanott, és aki nem más, mint Edvin tulajdon édesanyja. 

A darab a szerelemről, az egymásra találásról szól, és a műfaj okán előre tudható, hogy happy end lesz a végén. De azért többről van szó, mint egy habos kis sztori, és ezt maga az előadás bizonyítja. Szerelem, szenvedély, harag, meg nem értés, csalódás, feladás, ellenszegülés, remény hatja át, és mindezen érzésekre rátelepszik a háború árnyéka. A szerelemért meg kell harcolni. Szembe kell szállni a családdal, a konvenciókkal, kinek-kinek saját magával ahhoz, hogy működni tudjon.
Sokszor mondják, hogy az operett habos-babos, negédes és szirupos. Való igaz, hogy nem történik benne tragédia, például egészen biztosak lehetünk abban, hogy a főhősök életben maradnak. Ugyanakkor áthatja őket a szenvedély, éreznek a karakterek, de nem csak felhőtlen jókedvet. Küzdenek egymásért, de a szerelmet nem adják könnyen.
Edvin hangjában érződik a pánik, amikor megkapja a katonai behívót, majd a fájdalom, amitől szinte elfúl a hangja, amikor az első felvonás végén el kell válnia szerelmétől. Szilvia többször szembesül a megalázottság fájdalmával, és ezt attól a férfitól kell elviselnie, akibe szerelmes. Házasságot ígér neki a herceg, kötelezvényt ír alá, amiben kijelenti, hogy elveszi Szilviát, majd kiderül, hogy szülei már kitűzték az eljegyzését Stázi grófnővel, vagyis nem szabad ember. Edvin sosem gondolta komolyan, hogy neki tényleg el kell majd vennie Stázit. Így felelőtlenül, szülei akarata ellenére ígér házasságot Szilviának, aki azonban - Bóni sugallatára - azt hiszi, hogy a férfi csak azt bizonyította a kötelezvénnyel, hogy a nő azt fogja tenni, amit ő akar, vagyis Budapesten marad.
Szilvia, Bónival szövetkezve, kiadja magát a csélcsap gróf feleségének, hogy Bécsben bejusson Edvin eljegyzési báljára. Ekkor sem menekül a megaláztatás elől. Edvin ráveszi Bónit, hogy elváljon a "feleségétől", hiszen egy elvált grófné már nem rangon aluli választás, miként egy sanzonett. Szilvia  úgy érzi, hogy saját énje megint elutasításra kerül, pedig a herceg csak örül, hogy végre megvan a menekülési útvonal számukra.
Bóni és Stázi első látásra egymásba szeret. Szerelmük azonban nem teljesülhet be, hiszen a lány Edvin leendő menyasszonya. A Mint szerelmes fecskepár duett Stázi és Edvin között megmutatja, hogy tisztában vannak azzal, hogy a szülők által elrendezett házasságban ők nem lehetnek boldogak. Világos, hogy szeretik egymást, de testvérként, barátként. Amikor Edvin szülei elé áll, és bejelenti, hogy nem Stázit akarja feleségül venni, a lány is azt bizonygatja, hogy nem viselheti olyan férfi gyűrűjét, aki más nőt szeret. De a hercegi szülők nem enyhülnek.
Amikor Szilvia felmenti a vállalt kötelezettsége alól Edvint, négy szív törik össze. Szabó Dávid, akit elegánsabb, visszafogottabb, érzőbb, kevésbé "besózott" Bóninak látok, mint Kerényi Miklós Mátét, egy személyben mutatja meg a négy fiatal lelkiállapotát, ahogyan megtörten énekelni kezdi a Te rongyos élet című dalt, amit korábban fergeteges jókedvvel énekelt és táncolt végig Stázival. Bóni először szerelmes életében, de úgy tűnik, gyorsan jött szerelmét ugyanilyen gyorsasággal el is veszíti.
A Hajmási Péter című dalt talán mindenki hallotta már. Jókedvű, mulatós nóta. Ahogy Anhilte, vagyis Kállay Bori előadja, az maga az önfeledt vidámság ... de áthatja a dalt a háború borzalma. A hercegné pezsgőzve énekel és táncol a katonákkal, de, talán a pezsgő hatására, mintegy vízióként, az életerős, mulatozó katonák hirtelen sebesült katonákká változnak, akik már nem táncolnak, hanem vonszolják magukat megtörten.

Persze az operett eredendően nem a szomorkodásról szól, így bőséggel található vidám jelenet a darabban. Gyors riposztok, vidám táncok, jó beszólások biztosították szombaton is a jó hangulatot, ami főleg a második felvonásban érett be. A közönség az első részben nem volt a helyzet magaslatán, nem adta magát könnyen. Nem jöttek úgy a tapsok például a Jaj, cica, vagy a Lányok, a lányok, éjféli angyalok című jókedvű daloknál, mint ahogy az talán már megszokott. De aztán megtört a jég szerencsére, jött az a taps, jött az ováció. Bár, ahogy korábban megjegyeztem, nem mindenki tudta befogadni a nagy színpadot, nem mindig azt a részét nézték vagy azt a színészt, akit kellett volna. Sokan tapsképtelenségben szenvedtek, tartották magukat végig ahhoz, hogy nem, nem tapsolok! Ők tudják az okát valószínűleg, remélem, csak melegük volt a 34 fokban. Ami a színpadon és környékén dolgozóknak, így színészeknek, a zenészeknek, táncosoknak, a hangosításért, a fényekért felelős munkatársaknak is ugyanolyan meleg volt, sőt! De, ha elő akarnánk venni a szarkazmussal átitatott nem tapsoló néző gondolatait, akkor mondhatnánk, hogy ők fizetést is kaptak érte. Szóval, nem vagyunk egyformák ...
A hangosítás, a mikroportok Miska és a jegyző esetében rosszalkodtak egy kicsit, ami sajnálatos, de hát a technika ördöge is kíváncsi volt biztosan A Csárdáskirálynőre. Amit érdemes volt megnézni szabadtéri színpadon is.
Finnyás vagyok, észreveszem, ha nincs a helyén minden hang, most is elfordult egy kis oktávkeresés Bóninál, egy-két, nem a legmeggyőzőbb mély hang Szilviánál, egy elfúló hang Edvinnél, bár ez inkább volt érzelemtől, mintsem levegőhiánytól elfúló hang. Nem vagyok kritikus, nem tartom szükségesnek leírni, hogy minden mozdulat, minden szó, minden hang a helyén volt-e. Nem bocsátkozom vegyelemzésbe :) Fontosabbnak tartom azt elmondani, hogy érdekes megtapasztalni, milyen az, amikor a forróság ellenére lúdbőr járja át az ember testét Fischl Mónika vagy Dolhai Attila szépséges hangja hallatán, ahogy szó szerint végigfut az ember hátán a hideg.

Jó volt látni a társulat önfeledt játékát, bolondozását, kedvességét, jó volt nézőként részévé válni az előadásnak.