Viszlát, 2017! Üdv, 2018! Visszatekintő...

Azt mondják a bölcsek, hogy sose nézzünk vissza, mert ami volt, az elmúlt, engedjük el, és tekintsünk előre. Én, az örökké igazságot kergető agyammal azt mondom, hogy igenis, vissza kell nézni, mert sok olyan szép és örömteli dolgot rejt a múlt, amikre jó visszaemlékezni.
Ugyanakkor a rossz emlékeket tényleg nem jó cipelni, sokkal inkább az azokból levont tanulságot vigyük magunkkal. Vannak persze olyan rossz dolgok, amik megváltoztathatatlanok, például egy szerettünk halála, de ha az együtt töltött szép időkre gondolunk és arra, hogy saját tetteinkben, gondolatainkban él tovább az elveszített személy, akkor talán könnyebben lépünk tovább.

Számomra a 2017. esztendő vegyes volt, jutott szép is, rossz is, voltak vidám és szomorú pillanatai is. Mint mindenki másnak, úgy gondolom. 

Vannak olyan dolgok, amik meghatározóak voltak a maguk nemében. Tegnap volt 3 éve, hogy az Apum után elveszítettem Anyumat is. Sosem fog elmúlni az a hatalmas űr, amit maguk után hagytak, főleg úgy, hogy idén elment anyai Nagyim is, aki a legszorosabb kapocs volt Anyuhoz. De, ahogy az a családunkban megfigyelhető, ha elmegy valaki, akkor kapunk egy új kis jövevényt, így nem sokkal Mama halála után született egy kis unokahúgom, majd, bár a férjem ágáról, egy unokaöcsém is.

És el kellett engednünk Kleo kutyánkat, de az új jövevény, Jamie révén új egyéniséggel gazdagodott a családunk.

A munkahelyemen pozitív változás állt be, ami segíti a stressz szintjének a csökkentését, de sajnos nem eléggé. Évek óta egyre erősödik az érzés bennem, hogy megrekedtem, és hiába ismerik el a munkámat, nem elégít ki, nem tesz elégedetté. A váltás azonban nehéz, főként úgy, ha olyat akar csinálni az ember, ami profilidegen a számára. Szóval, várok, aki írással és emberekkel foglalkozni szerető és akaró embert keres munkatársként, csak füttyentsen, és repülök! 😉 

Van egy szó, ami biztos, hogy szinte mindenkiben kellemetlen érzéseket kelt. Kimondjam? Naná, hogy kimondom: házfelújítás!!! Szörnyű, ugye? Mi belecsaptunk, mert muszáj volt. Anyagiakért a bankba mentünk, persze legális úton, kölcsönért, aztán nekikezdünk. Tetőcsere, és a ház alsó szintjének komplett átalakítása, felújítása. Egy-két fal bánta, mi nem, mert minden új, akárha egy új házunk lenne...illetve készülne. A végső simítások után végre elmondhatjuk majd, hogy a saját ízlésünk szerint kialakított és berendezett házunk lesz. Tavasszal... Reméljük!

Nyaralásra idén nem futotta a ház körüli munkák és az anyagiak miatt, de igyekeztünk színházzal töltekezni. A legmeghatározóbb színházi élmény A Notre Dame-i toronyőr című musical volt a Budapesti Operettszínházban, és a címszerepben, egyben első főszerepében bemutatkozó, fiatal Cseh Dávid hangja, játéka. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/09/a-notre-dame-i-toronyor-es-vele-cseh.html
A legvidámabb színházi előadás pedig, ugyanitt, egy operett, a Luxemburg grófja. Aki nem látta még ezt a két darabot, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni! Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/12/nevhazassagbol-szerelem-luxemburg.html

Filmes élmények is voltak 2017-ben is, amikből az egyik egy régi adósság a kultfilmmé vált Trainspotting folytatása. Ewan McGregor-t hosszú évek óta szeretem, szinte hihetetlen, hogy azt kell mondanom, lassan két évtizede! Mit sem veszített a sármjából, bár a Trainspotting nem kifejezetten az a film, amiben a férfias vonzerő van a középpontban. A T2 a jó folytatások közé tartozik, örömmel vettem Renton, a Beteg Srác/Simon, Spud és Begbie új kalandjait. 

Az egyik legviccesebb jelenetben, miután annyi bankkártyát lopnak el, amennyit csak tudnak, Renton és Simon a lebukás küszöbén elhúzza az ünneplők nótáját, rögtönzött dalban állítva emléket az 1690. júliusi boyne-i csatának, ahol protestánsok és katolikusok álltak egymással szemben a csatatéren. Görbe tükör a vallási fanatikusoknak...

A legjobb filmes élményem idén a Wonder Woman volt. Nem azért, amiért sok nőnek vált kedvencévé, mert számomra nem a feminizmusról szól Diana története. Persze nem lehet elmenni szó nélkül a tény mellett, hogy nő rendezte és női szuperhős a főszereplője a történetnek, akit a gyönyörű Gal Gadot tökéletesen formált meg. Számomra azonban inkább az emberiségről szól ez a film. Rólunk, akik állandó kettősségben formáljuk saját világunkat, olyanok vagyunk, mint a fény és a sötétség. Az emberiség kettőssége állandó, és talán sosem jön el az az idő, hogy a jóság, az elfogadás és az adni vágyás irányítsa a világunkat. De mindig, még a legsötétebb időszakban is vannak olyan emberek, mindenféle szuper erő és hatalom nélkül, akik képesek áldozatot hozni a jó ügyért, önzetlenül, és ezért vagyunk még mindig itt és haladunk előre, mi, emberek. Kapcsolódó bejegyzésem: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2017/06/wonder-woman-review-elemzes.html

Két meghatározó jelenet a filmből, SPOILERrel!!! 

Amire egy szuperhős/félisten képes (Gal Gadot Diana-ként):

És amit egy ember képes feláldozni a jó ügyért, a többiekért (Chris Pine Steve Trevor-ként):

Persze nem csak színházi előadásokra és filmekre futotta a szabadidőből, amikből azért többet láttam, mint amiket kiemeltem, hanem olvasásra is. Több műfajból válogattam idén is, szépirodalom és kortárs alkotások is szerepeltek a repertoáron. Luca di Fulvio egy regényét emelném ki és ajánlanám mindenkinek, ez pedig A fiú, aki éjjel meglátta a napot. A történet a gyermek kisherceg, Marcus sorsát kíséri végig, aki végignézi családja és az udvartartás lemészárlását, majd, miután a falusi bába lánya megmenti az életét, nincstelen parasztként él tovább. A regény, bár nem valós karakterekről szól, akár történelmi mű is lehetne, mert korrajzként is funkcionál, amikor bemutatja a középkori urak hatalmi harcát, velük szemben az elnyomott, kizsigerelt nép szenvedését, Marcus felnőtté válásának történetén keresztül. A könyv ismertetője: https://www.libri.hu/konyv/luca_di_fulvio.a-fiu-aki-ejjel-meglatta-a-napot-puha-kotes.html

Zenében is megvannak a magam kedvencei, akik közül Josh Groban, visszatérve a musicalek világából, ismét új lemezen dolgozik. Amíg az új anyag megjelenik, a pár évvel ezelőtt kiadott, több rekordot megdöntő karácsonyi albumához, a Noël-hez énekelt fel négy új dalt, sokunk örömére.
Ám messze nem ez volt az a momentum, ami  a zene világában leginkább megérintett, megrendített. November 22-én, 55 éves korában meghalt az operavilág jelenlegi egyik, ha nem a legnagyobb baritonja, Dmitrij Hvorosztovszij. A betegség a legnagyobbakat sem kíméli, Dmitrij két és fél évet harcolt az agydaganat ellen, ami végül legyőzte őt.
Ha az ember operaénekesről beszél, akkor még most is leginkább túlsúlyos, öreg(edő) ember képe villan be, pedig sok igazán fitt, fiatal(os) művész fordul meg a világ vezető operaszínpadain; hogy csak párat említsek a férfiak közül, például Jonas Kaufmann, Juan Diego Flórez. És ilyen volt az opera Elvis-ének titulált Hvorosztovszkij is, sőt, még formabontóbb. Fiatal korában megőszült, kisportolt, izmos férfi volt, akit pár évvel ezelőtt a People magazin beválasztott a világ ötven legszebb embere közé.

Lányom szavaival élve inkább mondaná róla az ember azt, hogy pankrátor, mintsem operaénekes! Engem viszont, talán azért, mert Szibériában született, egy fehér tigrisre emlékeztetett, bár a hangját hallva ezek a buta hasonlatok rögtön eltűnnek.

A sport világában a budapesti vizes világbajnokság vitte a prímet számomra. Úszóink és vízipólósaink mellett a kajakosaink és kenusaink is szállították a fantasztikus eredményeket, és nem mehetünk el szó nélkül a magyar férfi teniszcsapat teljesítménye mellett sem, akik bejutottak a világ elitcsapatai közé a Davis kupában, az ATP ranglistán idén 100 közé kerülő, pontosabban 85. helyen rangsorolt Fucsovics Márton vezérletével. És nem maradhat ki a felsorolásból Babos Tímea sem, aki párosban világbajnok lett idén!

És, ha már tenisz, kihagyhatatlan a visszatekintőből Roger Federer és Rafael Nadal. A két legenda, akiket pár évvel ezelőtt divat volt leírni, amikor picit veszítettek a lendületből, míg az egyre jobbá érő játékosok Djokovic és Murray vezényletével, beérték őket, sőt, a ranglistán eléjük is kerültek. A 36 éves Federer és a jóval fiatalabb, 31 éves Nadal azonban, felépülve a kisebb-nagyobb sérülésekből, amit lehetett, megnyertek 2017-ben. A négy Grand Slam-en testvériesen megosztoztak, kettőt-kettőt nyertek, és Nadal az ATP ranglista első, Federer pedig a második helyén zárta az évet, bár talán beszédesebb az, hogy kettejük négy meccséből mindet Roger nyerte!

Sok ATP pontot kell megvédeniük 2018-ban, és lassan visszatérnek a sérülés miatt több versenyt kihagyó nagy riválisok is, de nem hiszem, hogy le lehetne írni a két legendát még pár évig.

Minden élmény akkor a legszebb és legmaradandóbb, ha meg tudjuk osztani azokkal, akiket a leginkább szeretünk. A baráti találkák és csevegések vagy mély beszélgetések, és a családdal töltött minőségi idő nélkül minden élmény kevésbé lenne szép. Lányom Szalagavatója hozta az idei év legmeghatóbb pillanatait, és az ember csak kapkodja a fejét, ha arra gondol, hogy mikor lett a kicsi gyerekéből gyönyörű, fiatal, tehetséges zenész, és leginkább felnőtt nő?! 

Szerencsés vagyok, hogy a 2017. évet is megoszthattam két lányommal és a férjemmel, akik a legközelebb állnak a szívemhez. Így, közösen indulunk neki 2018-nak, ami egészen biztosan csodás pillanatokat tartogat, amik segítenek majd átvészelni a kevésbé felemelő eseményeket is.

Örömökben, sikerekben gazdag, boldog új évet mindenkinek! Tartsatok velem 2018-ban is, várom a véleményeket, megjegyzéseket a posztokhoz! 

Karácsony - Christmas

Karácsonyi ének, avagy Isten pénze a Budapesti Operettszínházban

Sokan ismerik Charles Dickens Karácsonyi ének című meséjét. Az elbeszélés Ebenezer Scrooge történetén keresztül mutatja be az érem két oldalát: gazdagságot és szegénységet, boldogtalanságot és boldogságot, megalkuvást és kilátástalanságot. A mese rólunk, emberekről szól, sokszor feketén-fehéren szembesítve minket az emberi gyarlósággal, de megmutatva azt, ami nélkül az ember nem lenne az, ami: a reményt. 

Dickens története sok feldolgozást megélt, készült belőle színdarab, film, animációs film és zenés darab. A Budapesti Operettszínház magyar alkotók által újraálmodott musicalt vitt színpadra három éve, és játssza most is, az ünnepi időszakban, nagy sikerrel. A darab zenéjét Tolcsvay László komponálta, a librettót Müller Péter írta Dickens műve alapján, a dalszövegeket pedig Müller Péter Sziámi alkotta meg.

A történet szerint Mr. Scrooge, a bankár, egyedül viszi üzletét üzlettársa, Jacob Marley halála óta. Egyetlen dologra tud gondolni: a munkára. Aki nem dolgozik, az szerinte mind lusta, és aki nincstelen, netán beteg, az magának köszönheti a bajt, és csak jót tesz az emberiségnek, ha halálával csökkenti a népességet. Szívtelen gondolatok ezek, de Scrooge önmaga is ilyen: egy szívtelen, megkeseredett, boldogtalan, magányos öregember. Mígnem Karácsony estéjén kísértetjárásnak lesz tanúja a Marley-tól örökölt házában. Aki meglátogatja, nem más, mint volt üzlettársa, aki önmaga is lelketlen uzsorás volt, akit csak úgy hívtak, a Hiéna. Mintegy vezeklésül feladatul kapta, hogy megváltson egy embert saját nyomorától, és ez az ember Scrooge. Marley magával viszi volt társát annak saját múltjába, végigvezeti élete fordulópontjain, ahol szerencse vagy boldogság érte, és ahol elveszítette mindezt. A nézők velük együtt lesznek tanúi a kisfiú, majd fiatalember Scrooge szomorú történetének, érzelmi pálfordulásának. A múltja után az összezavarodott, fájdalmait újraélő férfi saját jövőjébe is betekintést nyerhet, megélve azt, ami egy embernek sem adatik meg: megtudja, hogyan vélekednek a haláláról azok, akik ismerték őt. Amit lát, az halálra rémíti Scrooge-ot, és Marley küldetése sikerrel zárul: megtéríti volt üzlettársát, akinek felnyílik a szeme és rájön, hogy az, ahogyan él, az nem csak a környezetét, hanem saját magát is mérgezi, és egyetlen járható út áll előtte: a boldogsághoz vezető.

Szomor György alakította Ebenezer Scrooge-ot a december 23-i, 19 órás előadáson. Már a Notre Dame-i toronyőr szereposztása kapcsán is gondolkodtam rajta, hogy vajon hogyan alakít Szomor György gonosz karaktert, de nem igazán tudtam elképzelni, hogy azzal a szépséges, lágy baritonnal maradéktalanul képes lehet erre. Még várat magára, hogy Frollo szerepében őt is lássam Szabó P. Szilveszter után, de az Isten pénze meggyőzött arról, hogy alaptalan volt a kételkedésem. A gonosz, kapzsi, szeretetet adni képtelen Scrooge ugyanolyan egyértelműen jelen volt a színpadon, mint a kételkedő, majd kétségbeesett, halálra rémült, esendő alter egoja. A hangja pedig gyönyörűen szólt, és most sem tudtam eldönteni, hogy a mélyebb, vagy a magasabb hangjai borzongattak-e meg jobban, de szerencsére, egyik is, másik is szépségesen szólt, így nem volt hiány borzongásban. 

Németh Attila játszotta az elhunyt Jacob Marley-t, Scrooge szellemmé lett üzlettársát. Amikor színpadon látom, mindig felötlik bennem a gondolat, hogy szeretném Attilát több szerepben látni. Erős kisugárzása, kellemes orgánuma jó érzéssel tölti el az embert, és van benne egyfajta kettősség, ami mindig gondolkodóba ejt: egyrészről olyan ember benyomását kelti, aki nyugalmat áraszt, aki mellett az ember biztonságban érezheti magát, másrészről viszont benne van a lehetősége annak, hogy a következő pillanatban robbanni fog, és a korábbi nyugalmat egy érzelemkitörés fogja megszakítani. Marley szerepe is ezt a kettősséget erősíti, hiszen, miközben ő maga narrálja a történetet, hol néma szemtanúként van jelen a színpadon, hol pedig hangosan, robbanásszerűen ad hangot érzelmeinek Scrooge irányába. 

Scrooge és Marley mellett az előbbi húsz éve hűséges írnoka, Cratchit karaktere viszi előre a történetet. Érzelmes, erős jellemű, a családja boldogulásáért küzdő, és mindezért Scrooge-ot hosszú évekig elviselő kisember ő. Napról napra el kell tűrnie gazdája természetét és gorombaságait, ugyanakkor hálás is neki, hiszen, ahogy mondja, belőle él ő és a családja is, hiszen ő a kenyéradója, nélküle még ott sem tartanának, ahol most. Pálfalvy Attila alakítása kiegészítette Scrooge és Marley karakterét, és ők hárman erős magját alkották ennek a szép előadásnak.

A legendás, imádnivaló Lehoczky Zsuzsa formálta meg Scrooge házvezetőnőjét, Mrs. Dilber-t, és ahogy tőle megszokott, életet és jókedvet varázsolt a komor történetbe. Csiklandós humorral, nagy lendülettel játszott, sőt, még rappelt is. Elragadó és magával ragadó jelenség.

Mrs. Cratchitt szerepében a legkisebb, beteg fiáért aggódó Nádasi Veronika, a fiatal Scrooge bőrében Kerényi Miklós Máté, és Belle, az ifjú, még jólelkű és bizakodó Scrooge szerelme megformálójaként Kardffy Aisha mutatták be az élet komor, szomorú oldalát. Scrooge unokaöccse, Fred a gondtalanságot, a jókedvet és a reményt keltette életre Gömöri András Máté révén, és ezeket az érzéseket erősítette Vágó Zsuzsi Scrooge nővéreként, valamint Miklós Attila Mr. Fezziwig karakterével. 

Az előadás hol szomorú, elgondolkodtató, hol vidám, mókás dalai jól működtek együtt a történet hangulatának ábrázolásában. A díszletek igazi angol környezetet teremtettek, amit csodásan egészített ki a fényfestés, vetítés. A múltba való visszarepülés ábrázolása szinte mozis élményt varázsolt a színpadra, teljessé téve az élményt, amit a színészek, táncosok, zenészek, a jelmez- és díszlettervezők a közönség elé álmodtak. Somogyi Szilárd ezen rendezése is szép élményekkel gazdagítottak. 

Aki teheti, nézze meg az előadást, aminek mondanivalója különösen most, Karácsonykor időszerű. 

A darab 2014-es bemutatójához készült ajánló: 

Boldog Karácsonyt! - Happy Christmas!

Névházasságból szerelem? - Luxemburg grófja a Budapesti Operettszínházban

Köztudott, hogy a Budapesti Operettszínház alkotói szakavatott kézzel nyúlnak az operettekhez. Arra törekednek, hogy régi fényében keltsék új életre a műfaj híres darabjait, és olyan módon igyekeznek közel hozni a nézőkhöz az előadásokat, hogy - ahogy ők említik - leporolják a régi szövegkönyvet, új lendületet visznek bele, kicsit modernizálják, hogy az a mai fiatalok számára is befogadható, élvezetes legyen. Ehhez az kell, hogy a társulat is fiatalos lendülettel vesse bele magát a játékba, legyen lendületes az előadás, esetleg aktuálpolitikai utalásokat rejtsenek el a szövegben, legyen vicces, de ne erőltetett, és persze olyan karakterek jelenjenek meg a színpadon, akikkel a néző így vagy úgy, de azonosulni tud. Jó példa a megújult felfogásra a színház repertoárjából az Én és a kisöcsém, ami tavasszal tér vissza a színpadra rövid szünet után a hírek szerint, illetve A chicagói hercegnő című jazzoperett.
A teátrum legújabb bemutatója, a november elején debütált Luxemburg grófja szintén szakít a konvenciókkal, mert Lehár Ferenc nagyoperettjét picit eltolták a musical irányába, de csak annyira, hogy ne veszítse el a saját műfajára jellemző jegyeket. A musicalhez való közelítés, tévedés ne essék, nem a zeneiség megváltoztatásában mutatkozik meg, ne gondoljon senki arra, hogy a Lehár daraboktól megszokott, operákra hajazó dalok nem csendülnek fel a primadonna torkából. De megtörténhet-e, hogy egy operettben az idős, szenilis kormányzó egyszer csak nekiáll rappelni? Megeshet-e, hogy a tánckar farmerben, kapucnis felsőben táncol, és a néző ízelítőt kap a street dance műfajából, esetleg a bonviván felzselézett hajjal, bőrkesztyűben komédiázzon a színpadon? A Budapesti Operettszínház Luxemburg grófja című operettjében mindez előfordul a hagyományos nagyoperetti jellemzők mellett. És piszkosul jól áll neki!

Az operett irodalom az egyik legmulatságosabb történetként tartja számon Lehár darabját. A történet mozgatórugója egy gazdag, ám reménytelenül szenilis, öregedő kormányzó, Sir Basil, aki szerelmével üldözi az ünnepelt énekesnőt, Didier Angèle-t, mivel azt hiszi, hogy van közöttük valami. Az énekesnő azonban hallani sem akar holmi viszonyról, ő jól érzi magát barátai, a nincstelen, fiatal művészek között. Ám ügynöke, Fleury, aki egykor maga is primadonna volt, tanulva saját hibájából, elfogadja Angéle nevében és tudta nélkül Sir Basil apanázsát, mert tisztában van azzal, hogy protezsáltja a saját gázsijából ugyanolyan éhenkórász művész lenne csak, mint a barátai. 

A karizmatikus René szintén állandó pénzügyi gondokkal küzd, amin az sem változtat, hogy hirtelen ölébe hullik egy grófi cím, amit "sokad rangú" rokonként örököl meg. A címhez azonban nem jár vagyon, így Luxemburg grófjaként ugyanolyan szegény marad, mint a templom egere. Ám mindez megváltozik, amikor Sir Basil emberei, Lord Lanchaster, Lord Winchester és Lord Worchester megneszelik, hogy van egy ember, akinek nincs szüksége főúri címre, sokkal inkább pénzre. Tekintve, hogy gazdag főnökük el akarja venni feleségül a rang nélküli Angéle-t, lecsapnak René-re, és nyélbe ütnek vele egy üzletet: jó pénzért elvesz feleségül egy nőt, akit nem láthat, három hónap múlva elválik tőle, miáltal a nő elvált grófné lesz, így méltó Uguranda kormányzójának kezére, René pedig élhet mint hal a vízben.

A házasság ötlete nem villanyozza fel a fiatalokat, de más módot nem látnak arra, hogy kilépjenek a nincstelenségből, belemennek, így a névházasság, anélkül, hogy láthatnák egymást a felek, megköttetik.

Bár a házasság csak három hónapig szól és névleg köttetett, sem René sem Angéle nem tud szabadulni a kérdéstől, hogy vajon kivel kötötte össze a sorsát, mígnem a férfi végül rájön, hogy ki lehet a titokzatos ara. Bárónak adja ki magát, a nő minden előadását rajongva nézi a színházban, és amikor szemtől szemben találkoznak, örömmel konstatálja, hogy vonzalma nem marad viszonzatlan.

René tudja, hogy nincs más dolga, mint elérni, hogy a nő belé szeressen, színt vallani, majd megtagadni a válást a házasság megkötését követő három hónap múlva. Persze mindehhez túl kell járni Sir Basil és a tanácsadó triumvirátusa tervén, Fleury eszén, és sikeresen át kell vészelni a válóperes tárgyalást.

A 2017. november 05-i, 15 órás előadáson a történet, egyben az előadás motorja a meghívott művészként Sir Basil szerepébe bújó Kálloy Molnár Péter volt. Hálás szerep az övé, egy szerethető, jó értelemben vett idióta, akinek talán egy kerek mondata nincs, amiben minden a helyén lenne. Ahogy haladt előre az előadás, érezhetően egyre jobban belesimult a szerepbe, egyre magabiztosabban komédiázott, érezve, hogy a közönség vevő a megírt és néha becsempészett poénokra.

Angéle szerepében a színház gyönyörű hangú, királynői megjelenésű primadonnáját, Fischl Mónikát láthattuk, aki a tőle megszokott magabiztossággal hozta az érzékeny, ám erős főhősnő karakterét. Szeretem a hangját, uralja a teret, a játéka, megjelenése teljessé teszi az élményt.

René, vagyis Luxemburg grófja szerepét Dolhai Attila alakította. Aki úgy érzi, hogy a musicaleknek hátat fordító színész bonvivánként nem tud ugyanúgy kibontakozni, olyan lendülettel és hévvel játszani az operett kicsit talán szűkebbre szabottabb keretei között, mint a musicalek hősszerelmeseként, annak ez a szerep talán gyógyír lehet a lelkére. René ugyanis nem konvenciók közé szorított és onnan kitörni vágyó főnemes, aki saját társadalmi helyzete miatt a számára elérhetetlen nő után vágyik. René ugyanis egy mulatozó, hedonista művész, aki belecsöppen a nagyok játékába és megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni belőle. Nem bújik frakkba, sem jól szabott öltönybe, a jelmeze és frizurája sokkal inkább idézi a musicalek világát, mint az operettekét, és jó kedvvel, nagy hévvel veti bele magát a komédiázásba.

Frankó Tünde bújt a nagy hangú, magát bármilyen szituációban feltaláló Fleury bőrébe. Aki eddig inkább drámaibb karakterekben látta Tündét, mint jómagam is, annak meglepetést fog okozni, hogy milyen jól megállja a helyét ebben a szerepben. Amellett, hogy hangi adottságait is megcsillogtatja, lubickol a vicces jelenetekben. Megjelenése, a fekete-fehér kontraszt, ami a ruháiban megmutatkozik, és ami kissé a jellemét is mutatja, Szörnyella de Frászt juttatta az eszembe. De nem tört ki tőle frász, sőt, jókat nevettem a poénjain.

A három Lord - Oláh Tibor, Pálfalvy Attila és a szintén vendégművész Kálid Artúr - keverik a háttérben a lapokat, állják Sir Basil elmeroggyant ötleteit és jellemét. A magas polcra került kisember karakterei ők, akik társadalmi rangjuknál fogva kerültek a betöltött pozícióba, és próbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle és a sokszor nem éppen hízelgő szituációkból.

A darab, tekintve, hogy operettről van szó, nem nélkülözheti a szubrett-táncos komikus párosát, ám be kell vallanom, hogy jelenlétük szerintem már-már felesleges ebben az előadásban. Míg Kálmán Imre darabjaiban, így például A Csárdáskirálynőben vagy a Marica grófnőben erősen kidomborodik a primadonna-bonviván és szubrett-táncos közötti kapcsolat és különbség, illetve az egymással való kölcsönhatás, Lehárnál az utóbbi kettős jelenléte nem ilyen jelentős. A szubrett és táncos komikus feladata a szórakoztatás, nevettetés, könnyedebb dalokkal, sok, az Operettszínház esetében akrobatikus elemeket is tartalmazó tánccal. Lehár darabjaiban, legalábbis az Operettszínházban futó A víg özvegyben és most a Luxemburg grófjában, sokkal kisebb a jelenlétük és véleményem szerint gyengébb a karakterük. Tekintve, hogy több aktív szereplőt mozgatnak a Lehár darabok, bővérű komédiázáson alapul a történet, ez a kettős elveszíti az alapvető funkcióját, és bár Juliette szerepében Szendy Szilvi, valamint Brissardként Kerényi Miklós Máté most is, mint mindig aranyosak voltak és revüszámukban most is lehengerlőek, igazából nem tudtak sokat hozzátenni az előadáshoz.  

Siménfalvy Ágota a válópert vezető bírónő szerepében üdítően hozta a túlterhelt, ám megfelelő pénzösszegért megvehető hivatalnok karakterét, a színészből londíner és lakáj szerepébe bújt Melis Gábor szépen búgó, mély orgánumú hangját pedig befőttes üvegbe kellene zárni és jó pénzért árulni nyugtató helyett.

Az előadás látványos, és igazán vicces. Olyannyira, hogy annak ellenére, hogy sok-sok igazán szellemes, nagyszerű előadást láttam már az Operettszínházban, a közönséget ekkorákat nevetni még nem hallottam. Gyors poénok, aktuálpolitikába vágó beszólások, rap betét!, és egy fergetegesre sikeredett válóperes tárgyalás, ahol - Kálloy Molnár Péter improvizatív képességei okán - a színpadon is elszabadult kicsit a hangulat a tárgyalóterem padsorai között, és a színészek együtt nevettek a közönséggel.

Nagy gratuláció illeti meg Somogyi Szilárd rendezőt, aki igazán élvezetes, fiatalok számára is könnyen fogyasztható előadást álmodott színpadra. Ugyanígy dicséret illeti Cselényi Nóra modern jelmezeit és Barta Viktória koreográfiáját, valamint Túri Erzsébet díszletét. És természetesen most is, mint mindig, a színház zenekarát, énekkarát és balettkarát.

Aki szereti az operetteket, de még csak klasszikus keretek között színpadra állított művel találkozott, illetve aki azért nem próbálkozott még ezzel a műfajjal, mert régimódinak, öregesnek gondolja, feltétlenül nézze meg a Budapesti Operettszínházban a Luxemburg grófját!