2018. március 17., szombat

Kékszakáll - Offenbach beköltözött a Budapesti Operettszínházba, de vajon meddig marad?


Februárban mutatta be a Budapesti Operettszínház Jacques Offenbach Kékszakáll című operettjét, és a fogadtatás felemás volt. Egyeseknek nagyon tetszett, mások viszont nem élvezték az újító felfogással készült előadást.
A történet hagyományos keretét megtartották, azonban a megújítás során áthelyezték az 1950-es évekbe, egy nagyvállalat falai közé. Máthé Zsolt jegyzi a dalszövegeket, a darabon az egyéb ráncfelvarrást Székely Kriszta rendező mellett Szabó-Székely Ármin és Lőrinczy Attila végezte el. 

Maga az alaptörténet nem változott. Adott Kékszakáll, aki folyamatosan birtokolni akarja a női nemet egy-egy jeles képviselője által. Így gyorsabban fogyasztja a feleségeket, mint ahogyan más a nagykabátját. Csakhogy a Kékszakáll bűvkörébe került feleségek nem önként távoznak, hanem férjük átsegíti őket a túlvilágra. Na nem saját maga, hiszen ő már az új feleség/jövőbeni áldozata körül kering, mint moly a lámpa körül, hanem titkára, Popolani "jóvoltából". 

Kékszakáll mint jelenség, nem egyedülálló, hiszen ott van még a hasonló mentalitású Bobéche szenátor is, a vezérigazgató által is pénzelt mihaszna politikus. Nem sokban különbözik Kékszakálltól, az ő kezéhez is ugyanannyi vér tapad, csak ő nem feleségeket, hanem alkalmazottakat tetet el láb alól a titkárával, Oscarral. A szenátor felesége, Clémentine azonban cseppet sem hasonlít Kékszakáll elhullott asszonyaihoz, mert ő már a kezdetekben sem vonzódott Bobéche-hez, de hát ugye a vagyon, a befolyás... 
Sekélyes emberek ők, akik saját lányukat sem látták évek óta, kolostorban neveltetik, és a számukra előnyös házasságát tervezgetik. Így azt sem veszik észre, hogy az Oscar által prezentált, házasság céljából előállított lányzó nem az övék, és nem is tudják, a lányuk már nincs is az élők sorában.

A nagyvállalat megrendezi szokásos szépségversenyét, vagyis Cégvirág választását, ami erősen időszerű, mert Kékszakáll újabb feleséget fogyasztott el, és nősülni vágyik. Boulette, a bővérű takarítólány nyeri a versenyt, egyben Kékszakáll kezét. A lány, dacára annak, hogy Saphirt, a pizzafutárt üldözi szerelmével, és néha utol is éri, örömmel vállalja a sokadik Mrs. Kékszakáll szerepét. Saphir megkönnyebbülhet, mivel ő Fleurette-ért van oda, a lány azonban Oscar javaslatára beáll Bobéche szenátor lányának szerepébe, hogy kiszakadjon a kilátástalan titkárnői létből.

Saphirról később kiderül, hogy arab sejk, és végre megkaphatja a szenátor csemetévé előlépett Fleurette kezét. Vagyis megkaphatná, mert Kékszakáll szemet vet az arára. Bobéche számára elengedhetetlen a mecénás támogatása, így némi, vőlegény és vőlegényjelölt közötti párbaj után a frigynek nincs  több akadálya, csak Boulette. Kékszakáll azonban a megunt ara sorsát is gyorsan elrendezi, Populani gondjaira bízva az asszonyt. Populani elmeséli Boulette-nek elődei történetét, felfedi előtte, hogy a nőket nem ölte meg, azok még most is élnek. És életben marad Boulette is, miként Saphir is, hogy leleplezzék Kékszakállt, és vele bukjon a szintén többszörös (ál)gyilkos Bobéche is.

A történet igazságokkal és féligazságokkal van teli. Az igazságok közül elfogadhatjuk, hogy a férfi a nőt akarja, a nő pedig a férfit. Azt is, hogy ha egy férfi nagyétvágyú, nagy kanállal habzsolja az életet és a nőket, azt a társadalom elnézően mosolyogva konstatálja, mondván, hogy ilyen a teremtés koronája, végül is csak tovább akarja örökíteni a génjeit. És az is tényszerű, hogy ha mindezt egy nő teszi, akkor az ő esetében már nincs helye elnéző tekinteteknek, ő bélyeget kap, laza erkölcsűségét hirdetőt.
Féligazság a hatalomvágytól megrészegült ember lába elé hulló nők tömege, hiszen nem címkézhető meg ezzel az egész női társadalom.
De a darab célja, hogy tükröt tartson az emberek elé, és ez a tükör görbe, ekként kell elfogadni. A karakterek elnagyoltak, a hatalom vezérli őket, akár az ő kezükben van, akár általa érvényesülnek ők maguk, és ebből a szempontból mindegy, hogy a hatalom vagyonbeli, társadalmi rétegből fakadó, avagy nemiségből, szexuális vonzerőből.

Kékszakáll szerepén Boncsér Gergely és Vadász Zsolt osztozik a kettős szereposztás révén. A február 27-i, 19 órás előadáson Boncsér öltötte magára a fekete öltönyt, lenyalt hajat és fehérre mázolt, túl sok érzelmet nem közvetítő arcot. Az ember úgy gondolná, hogy Gergely magas, két méter közeli alkatából elsőként az erőnek kellene sugároznia, és a magam részéről Kékszakáll esetében lelki szemeim előtt egy magabiztos, erőt közvetítő, vonzó férfira asszociálok, akiért a nők odavannak, nem csak a pénze miatt, hanem azért, mert a férfitársadalmat reprezentálja, annak szép egyede. Ezzel szemben az ő Kékszakállja – emlékezzünk a görbe tükörre! – egy lassan, mereven mozgó, bottal járó, fehér arcú, sötétre festett szájú, lenyalt hajú ember, akinek járása, mozdulatai és mimikája egyszerre juttatta eszembe Lugosi Béla Drakuláját, Galla Miklóst és az idős Korda Györgyöt. A beszédhangja szándékoltan erőtlen volt, mimikája a szemmeresztésre és a tátott szájjal vigyorgásra korlátozódott. Egysíkú, fekete-fehér figura, akinek külseje hűen tükrözi belsőjét. Színészi játéka sajnos csak erre épült, de ezzel a magára vett, abszurd mozgáskultúrával Gergely egyidejűleg el is lopta a show-t számomra, ha akartam, se tudtam volna nem nevetni rajta. Operaénekesi kvalitásait is meg tudja csillogtatni a darabban, túl azon, hogy a mű sodró lendületű zeneisége miatt nem maradt meg a fülemben szinte egyetlen dallam sem az egész előadásból, de ez természetesen nem róható fel a színészeknek.
Bár maga az előadás nem fogott meg annyira, hogy gyors újranézésen gondolkodjam, mindenképpen szeretném megnézni egyszer Vadász Zsolttal a címszerepben, aki a Sybill nagyhercege szerepében lopta be magát a szívembe.


Boulette szerepében Bordás Barbarát láthattuk, aki Boncsér Gergely boldog felesége a való életben. Megszokhattuk tőle, hogy többdimenziós primadonnaként egyszer a végzet asszonya, máskor elkényeztetett milliomoscsemete kislányos bájjal, vagy éppen, átrándulva a musical világába, táncoslábú énekesnő. Egy dolog azonban állandó: a szép nőiessége. Ez a nőiesség most ki volt emelve, nem lágyan, hanem harsányan, előtérbe helyezve volt jelen. Hódítani akart vele, ugyanakkor hagyta magát meghódítani. Beleesve a gazdagság utáni vágy csapdájába, igent mond Kékszakállnak (nem mintha lett volna más választása), és feladva a Saphir utáni vadászatot, hagyta saját magát levadászni. Indítéka ennyinek tűnik: pénz, és fricska mutatása az őt lesajnálóknak. Ám a végén kiderül, hogy ő pont azokat a tulajdonságokat tekinti a férfi ismérvének, amikkel Kékszakáll bír, és még azt is meg tudja neki bocsátani, hogy el akarta tenni őt láb alól. Vagyis, ha nem megváltoztatjuk a férfit, hanem kissé visszavágjuk a vadhajtásait, akkor megkapjuk A FÉRFIT. Barbara igazi energiabomba volt, harcias, elszánt, csalafinta, erős, de végig igazi nő.


Saphir, a pizzafutárt/arab sejket/párbajhőst Dolhai Attila alakította. Ő Kékszakáll ellentéte, szerepét tekintve, kilépve a bonviván szerepköréből, egyfajta buffoként van jelen. Ha már görbe tükörről beszéltem, ő az, aki tükörképe, vagyis pont ellentettje Kékszakállnak. Morzsája sincs benne a hatalomvágynak, nem akarja az egész női társadalmat bekebelezni, neki csak egyetlen lány kell. Élénk, mozgékony, gyors beszédű, többször inkább üldözött vad, mintsem vadász, de tud küzdeni, ám ezt törvényes eszközökkel vagy tisztességes párbajban teszi. Kékszakáll ellentettje, nevét – Saphir, lásd zafír, aminek a színe kék – tekintve és álcáját levetve, lehet, ő maga a vadhajtásoktól megszabadított, tökéletes férfi?
Saphir karaktere, csakúgy, mint a többi karakter, elnagyolt. Az elnagyoltságot okozhatja az előadás szándékoltan sodró lendülete, és Attila mindent megtett, hogy a karakter életre keljen, ugyanakkor úgy tűnt, hogy végigsodródik az előadáson, különösebben mélyebb hatást keltve. Többre, nagyobb szerepekre hivatott, ahogyan azt már megszoktuk tőle a hosszú évek során, ez a karakter nem való,  megkockáztatom, hogy nem méltó hozzá. Talán váltója, a fiatal Veréb Tamás számára kielégítőbb lehet, lévén ez az első operettszerepe.


Fleurette szerepében a számomra eddig ismeretlen Bojtos Lucát láttam. Feltörekvő, ifjú tehetség ő (a Virtuózokból is ismert lehet), tetszett a naiva szerepében. A groteszk műfaja jutott eszembe az előadás során többször is a karakterábrázolásáról, de semmiképpen sem rossz értelemben, és mindez kifejezetten üdítően hatott. Erős hangja, jó színpadi jelenléte szintén pozitív pontja volt az előadásnak.
Ha az operettek hagyományos karakterkészletét vesszük alapul, akkor Saphir és Fleurette felel(ne) meg a táncos komikus-szubrett párosnak, de sem Attila, sem Luca esetében nem érezhető, hogy ebbe a fakkba tartozó lenne, ugyanakkor a szerepüket tekintve nem nevezhetjük őket egy második bonviván-primadonna párosnak sem, mint például Jacobi Viktor: Sybill című nagyoperettjében, ahol két páros küzd meg egymással és egymásért. Ők ketten végigsodródnak az előadáson, többször szó szerint végigrángatják őket rajta, a színpadon, ami van, hogy hatásos, mert a történet szempontjából van jelentősége, máskor azonban értelmetlennek hat. Ha a tempó picit lassabb lenne, a karakterük is erősebb lehetne.


Bobéche és Clémentine kettősét Szacsvay László és Kállay Bori játszották.
Szacsvay László saját karakterétől messze távol állónak tűnik a hatalomvágy és a gyilkos ösztön, messzebb, mint Kékszakálltól a színes egyéniség, mégis jókedvűen komédiázva hozta Bobéche kissé retardált karakterét. Kállay Bori pedig, picit hasonlóan a Csárdáskirálynőbeli Anhilte szerepéhez, viccessé ábrázolta a többre-másra vágyó, idősödő szépséget.




















Populáni és Oscar, vagyis Peller Károly és Langer Soma testesítette meg Kékszakáll és Bobéche hiányzó lelkiismeretét. Hasonlítanak gazdáikra, mégis távol állnak tőlük, bár azt nem lehet kijelenteni, hogy felettük állnának jellemüket tekintve, hiszen ismerve őket, tudva, hogy hány embert küldtek a halálba, látszólag nem tesznek ellene semmit. Más szempontból viszont nagyon is sokat tesznek, hiszen villámhárítóként működnek ítéletvégrehajtó helyett, ha ők nem lennének gazdájuk mellett, az utódjuk talán halálba küldené az "elítélteket". Karcsi és Soma jól hozták a karaktereket, akik jól illettek az irányított káoszba.



A 2017/2018-as évad a Hódítások éve szlogen alatt fut a Budapesti Operettszínházban. Hogy a vicces, gyors, lendületes, modern díszletek közé varázsolt Kékszakállnak sikerült-e új közönségréteget meghódítania, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy azoknak, akiknek ez az interpretáció bejött, megnézik-e a szintén egyfajta új hullámos vonulatot képviselő, de az operettjátszás hagyományait jobban követő, nagyszerű Luxemburg grófját, úgy gondolva, hogy (csak) így fogyasztható a műfaj? Elmennek-e vajon megnézni a sokkal inkább hagyományosnak tekinthető Csárdáskirálynőt és Marica grófnőt, hogy igazolják vagy elvessék azon véleményüket, hogy az operett nem lehet szórakoztató, nem lehet vele nagy érzelmeket megmutatni? Mindez olyan kérdés, amire talán sosem kapunk választ.

Magam részéről felemás érzésekkel jöttem ki a színházból. Volt, ami nagyon tetszett a darabban, volt, ami sokkal kevésbé. Az összkép-összhang alapján, ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy gyors. Majd kijavítanám azzal, hogy inkább kapkodó. És ez volt talán az, ami zavaróként hatott. A modern kor gyermekeként nincs bajom a gyorsasággal, a sodró lendülettel, de van az úgy, hogy az összképnek használ, ha egy kicsit a fékre lépünk. Még akkor is, ha újítunk, modernizálunk. Ezért kíváncsi vagyok, hogy Offenbach darabja meddig fogja vonzani a közönséget, meddig marad repertoáron, tekintve a vegyes fogadtatást, a közönség megosztottságát. Ami egyértelmű, ha az ember hallgatja az előadás szünetében vagy után elhangzó nézői véleményeket.

A lényeg, hogy az operett élő műfaj, és lehet így is, úgy is színpadra állítani, lehet vele és benne játszani, mert meg fogja találni a közönségét.

2018. március 4., vasárnap

Eurovision 2018, Hungary - AWS "Viszlát nyár"


Hello Europe and Australia!

Do you remember Hungary's songs from recent years? From the Grand Final over the preceding five years maybe? Let me help you a little bit! Then I show you the song that will represent our country this year in Lisbon. It's going to be suprise, I guess 😉

Kedvesem from ByeAlex in 2013

Running from András Kállay-Saunders in 2014 (this is my favorite from these five songs so far)  

Wars for Nothing from Boggie in 2015

Pioneer from Freedie in 2016 

Origo from Joci Pápai in 2017


Different genres, different styles, but not that different like the winner of the Hungarian A Dal this year. Hungary made the choice and is sending a band, AWS and their song "Viszlát nyár" (Goodbye Summer) to the contest in 2018. A rock band with full of energy and a rock song with sadness, anger and passion.
Here comes AWS from Hungary and the song "Viszlát nyár" 


I've said this is different, haven't I? 😜
I like rock music. Not a fan of trash metal or death metal or some other stuff from this very, very hardcore style, but if a song has meaning and it has melody, I'm in. I particularly like this song more and more. What about you? Do you like Hungary's entry?